Egy Behandlungspflegerin naplója :) : Grömitzi szösszenetek, 2014 Októbere

Végre elindultunk…

Gyermekkorom meghatározó élménye lehetett anno a „Cigánytábor az égbe megy „című film.

Testületileg kivezényelték az iskolából az összes felsőbb évfolyamú osztályokat, akartad vagy nem, meg kellett nézned. Hogy miről szólt a film, arról már halovány lila dunsztom sincs, de ziher, hogy batyuztak benne, méghozzá nem is keveset. Akárhányszor Grömitzbe készülünk, és pakolom ki az udvarra mindazon dolgokat, amiket be kell taposnom a Toyota Corollába, mindig ez a filmcím jut az eszembe.

Szóval, a cigánytábor most Grömitzbe megy..

Ebben a kofferben még csak a mami dolgai vannak.. az enyémek még a széken árválkodnak lent. De bele kell passziroznom, mese nincs..

az utikosárka.. vajon kinek mi van benne?

Toffy egész idő alatt el nem mozdult volna az ajtóból, nehogy itthon maradjon már..

alakul a helyük, itt fognak feküdni moccanás nélkül Grömitzig :)

Még szinte el sem indultunk, mikor Karl, a Lolli fia felhívott bennünket, hogy csütörtöktől Hannoverben lesz egy pár napig, és ha végzett, akkor átruccan onnan Grömitzbe, „villámcsapásként” letaglózni bennünket. Csak azon imádkoztam, hogy eszébe ne jusson megint meghívni minket a legdrágább Hotelbe ebédre, aztán fizetés nélkül otthagyni, éhesen, egy 100 Eurós számlával. Inkább a legolcsóbb kifőzde, az sem baj, ha szart kapunk enni.. Jó kilátások :) Hál istennek ez csak terv maradt, lusta volt 250 kilométert utazni hozzánk :)

Az indulás napján nem voltam hajlandó megint, a szokásokhoz híven hajnali 4-kor felkelni, csak azért, hogy délidőben mami Grömitzben a megterített asztalhoz ülhessen, mert a tradíciókhoz híven, délben enni kell.

Kényelmesen kimásztam 6-kor az ágyból, felöltöztettem magamat és Lolkát, nyugisan megreggeliztünk, kávéztunk, és 8-kor elindultunk. 2 óránként megálltam mamit meg a kutylikat megpisiltetni, de egész úton meg nem rebbent a szemem, nem voltam fáradt, nem akartam menetközben elaludni, nem úgy, mint amikor már hajnali 4-től fent tipródom. És így is lenyomtuk az utat 6 óra hossza alatt, cakli pakli.

megmondtam, hogy cigánytábor...amúgy pisiszünet van..

A folyadékveszteséget is pótolni kell..

Megérkeztünk, felcuccolunk :) Mami is kiveszi a részét a cipekedésből..

Felcuccoltunk, szokásomhoz híven mindent, amit fel lehetett egyszerre nyalábolni, azt a nyakunkba aggattam, hogy kettőnél többet ne kelljen fordulnom.

Mire megjöttem a második fordulóval, addigra Mami benyomott még egy üveg pezsgőt, pedig az úti kosárkából a maradék alkoholt jól eldugtam a hűtődobozba, még le is takartam, hogy ne lehessen könnyen észrevenni.. habár, ha alkoholról van szó, nem ismer lehetetlent.

Három után már úton voltunk a Promenádén, az étterem felé. Mami azt mondta, Falkenthal, együnk halat, én azt mondtam, Cap Horn, együnk csülköt.

Mivel én toltam mamit, nem ő engem, ezért oda mentünk, ahova én akartam.

Jó idő volt, sütött a nap, kint maradtunk a teraszon, élveztük ezt az isteni tengeri szellőt. Itt még a levegőnek is más az „íze”. Szinte bele lehet harapni, bár érezni a páratartalmat a levegőben, mégis más, mint az otthoni, ennek bukéja van.

kicsit fáradtan :)

Kényelembe helyeztük magunkat, megjelent a pincér az étlappal, megkérdezte mit iszunk. Mami vörösbort, én meg alkoholmentes Radlert rendeltem.

Lolli a kezébe vette a Bibliát, nekem nem volt rá szükségem, én tudtam, hogy csülköt eszem, még ha cigánytábor potyog az égből, akkor is.

Aztán azt mondta Lollo:

- Erika, otthon hagytuk a……. – (nem, ez nem lehet igaz, vérszomjas farkasként üvöltöttem fel a bensőmben, ha a kezembe kapom azt a nyamvadt protézist, lyukat fúrok bele, hajókötélre fűzöm fel, és úgy akasztom a Lolli nyakába) - ……a gyémántgyűrűmet!

Tessék ??? Mi van?? A kitörni készülő sikoly lazán bennem rekedt, és csak néztem ki hülyén a fejemből..

- Hogy mondtad? Otthon maradt a gyűrűd? És szerinted, ha jön a pincér felvenni a kajamegrendelést, akkor nem fog téged kiszolgálni, ha meglátja, hogy gyűrű nélkül vagy?

De valami marha értelmes fejet vághattam, mert mami is elnevette magát, és rátromfolt ő is erre, hogy igenis, nem fogja felvenni a megrendelést gyűrű nélkül… na, akkor lássuk a medvét, mit akar enni.

Először kinézett magának egy gulyáslevest, aztán valami nyársra húzott darált húsos akármit, én csak lestem, aztán mikor befejezte, akkor jöttem én.

Bizonygattam neki, hogy ha levest eszik, akkor nem tud utána már másodikat enni, meg, hogy mi, ezek után még egy lyukkal arrébb, egy süteményt is beterveztünk.

Na jóóóóóó, akkor marad csak a karóba húzott darált húsnál, jelentett ki, de nem valami meggyőzően. Erre én folytattam..

- de miért nem rendelsz te is csülköt, savanyúkápival? Hiszen szereted.

- Nem, hát én azt nem tudom megenni, az túl rágós nekem – mondta Lolli.

- De hiszen, a tavasszal itt ettél csülköt, nem emlékszel, úgy kellett téged meg a kutyákat itt hagynom, és hazarohanni a protkódért, mert otthon maradt. Vaj puha volt a csülök, meg tudtad enni!

Nem, erre már nem emlékezett vissza, hiába bizonygattam neki. Akkor azt mondtam:

-Rendben, rendelj, amit akarsz, de eszedbe ne jusson a csülkömre szemet vetni!!! Nem fogok veled menüt cserélni, ha meglátod az enyémet, és a tiéd meg nem tetszik neked! Mert tuti, hogy sírva fogsz fakadni, ha megkapom a csülköt, és neked meg azt a karón varjút kell majd szopogatnod! Amit rendeltél, azt eszed! Stimmt?

Na, erre már elbizonytalanodott, ugyanis bevett szokás nálunk, hogy ha rendel valamit, ami, mikor meglátta, és már nem tetszik neki, akkor kicseréljük. De most erre nem voltam hajlandó, ha kutya a kovászba ugrik, akkor sem.

- Jól van, nooooooo, akkor maradok én is a csülöknél, majd meglátjuk, tudom -e enni, vagy sem.

Megjelent a pincér az italokkal, letette mami elé a bort, elém a söröcskémet, és utána a mami elé a ház ajándékát, a pohárka Uzot….. És mint akibe a villám csapott, megvilágosodott mami, már egyből tudta, hogy hol vagyunk, hogy mi is történt a tavasszal, és már mondta is a pincérnek, hogy a másik pohárral is tegye csak nyugodtan elibe, mert én ugyebár nem iszom fehér pálinkát!

Hogy azt a rézfán fütyülő kaporszakállú mindenit neki!

Egyből lenyomatta mind a kettőt, és csak ült elégedetten.

Szopogatta a vörösborát, eszegette a salátáját a csülökre várva.

Mikor megjött, a szeme is felakadt, de a csonton kívül mindent betermelt.

Röptében elkapta még a pincért egy fordulóra, aki íziben ott termett még egy Uzoval. Jobban csúszott tőle a csülök :)

Ennyit a félelmeiről. Viszont úgy jól laktunk, de úgy, hogy a fenének sem kellett már sem a kávé, sem a süti. Viszont az, hogy összekutyulta a pezsgőt az Uzoval meg a borral, az megtette a hatását, mert igen csak billegősre vette ám a figurát, alig bírtam feltolni a 6 lépcsőfokon a liftig.

A kofferból gyorsan bedobáltam mindent a szekrénybe, futás a boltba, felcígelni onnan is a szatyrokban a dolgokat. Nanááááááá, hogy egyszerre, mert inkább süllyedjek bokáig a betonba, minthogy kétszer rohanjak le a motyóért.

Aztán a szokásos séta, meg nyúlvadászat Bizsuval, Toffyval, sonkás zsömle maminak vacsorára, én rá sem bírtam nézni, úgy tele voltam, aztán kinyúltunk mind a négyen. Este 11 –kor arra keltünk fel, hogy fázunk, na, akkor ágyazzunk meg, és tegyük el magunkat holnapra.

Megérkeztünk Grömitzbe :))

Ui.: a mami kéztörlője megint a kilincsen lóg :))

Imádom a házmesterünket, mondtam már?

Amikor még a fű sem nő :)

Lustítusz munkusz undurusz a köbön.

Vasárnap reggel nem bírtam feltápászkodni reggel 7-kor, mami meg nem szólt, nem is csiszegett-csoszogott, hagyott aludni. Reggel 8-kor csak néztem ki a fejemből, hogy hogy lesz itt így nyolckor reggeli. De nem sokáig méláztam, lerohantam a kutylikkal pisi-kakilni, aztán bevágtam magam a kocsiba, hajtás zsömlét venni. Pitymallati 9-kor már reggeliztünk is, de még hogy hogy! Mint aki aratni készül! A frissen sült zsömle illata megtörte az ellenállásomat, én, aki nem szoktam reggelizni, csak kávét iszok, most 2 zsömlét bevertem, mami az egyiket betermelte a hagyományaihoz híven vajjal, sonkával, sajttal, a másikat meg egy fél üveg szilvalekvárral.

Egy órakor csak lestünk, hogy hogyan lesz itt ebéd? Ketten, szigorúan csak a tradícióknak engedelmeskedve, nagy nehezen bevágtunk egy egyadagos tésztafelfújtat, de a sütire rá sem bírtunk nézni, a mami is csak egy könnyű, 4 gombócos fagyit csusszantott le a torkán. (magyar gombócra lefordítva, kb. 8 gombócnak felel meg, ha nem 10-nek)

Séta közben elmentünk az Aal mellett, ez egy speciális halas bolt, amit eddig nagy ívben el kellett kerülnöm, (mami utálja a halat, kivéve, mikor az –Atlantik Zungle- nyelvhalra azt hitte, hogy az marhanyelv, és bevágott belőle egy félméteres darabot egy ültő helyében).

De mit ad isten, mami most megkívánta a füstölt angolnát. Ez beteg, megártott neki a fagyi, gondoltam én. Vettem neki egy darabkát, magamnak meg vaj halat.

Az angolnával nem óhajtottam közelebbi ismeretségbe kerülni, hal ide, vagy oda, úgy néz ki, mint egy kígyó, tehát szóba sem jöhet. Mami viszont mind betermelte. Mondom én, hogy beteg..

Szóval, az evésen, a kicsi sétán kívül csak feküdtünk egész nap, én meg megint mérgezem magam a koreai sorozataimmal. De viszont jókat nevetek magamban :)

Amikor a természet itt kárpótol bennünket a siegeni sz@r nyár miatt..

Na, ez a nap, maga volt az ajándék a természettől, most kárpótolt minket a nyári viszontagságok, örökös esőzések miatt.

Reggel még a szürkeség miatt egyben volt a látóhatár, alig lehetett látni a vizet, az ember csak sejtette, hogy hol is kezdődik. Nem igazán tudtam, hogy, hogy is öltözzek fel, magamra kaptam az egy szál pulcsimat, amit magammal hoztam, meg a könnyű kis szélkabátkámat.

De alig indultunk neki a zsömleútnak, már a derekamra is kellett kötni a széldzsekit, sőt, még a pulcsi is túlzásnak bizonyult.

De mivel nem vagyok olyan vagány, meg bevállalós, mint Lolka, a 86 évével, aki szemrebbenés nélkül lekapta magáról a séta közben otthon, Feuersbachban a garbóját, és utána ott ült csak egy szál melltartóban, meg mellényben, mert melege volt.

Én csak izzadtam kedélyesen az egész úton. Mert megérdemeltem.

Délután letoltam mamit egészen a Yakthafenig, közben pihenő a Tork’s kávézónál, süti - kávé, maminak fagyi, de már csak egy szál póló volt rajtam, meg egy ¾-es nadrág.

Kimentünk egészen oda, ahol a kutyákkal szoktunk nyaranta a part mentén végig gyalogolni. Mamit parkolópályára tettem..

Toffy azonnal a vízben landolt, aztán homokfürdőt vett, hagytam had rohangáljon, de mikor indultunk vissza, egyszer még behajintottam a tengerbe, hogy lemossam róla a ráragadt homokot.

ez a paca ott, egy medúza

ez meg egy Erika..

Utána a kezemben vittem ki a járdára, oda, ahol már nem volt számottevő homokmennyiség. Túl korai lenne még megkezdeni a lakásba felhordani a homokot. Elég lesz az elutazásunk előtt pár nappal.

A tenger maga volt a nyugalom, alig hullámok nyaldosták a partvonalat, olyan szelíd és nyugodt volt, mint maga ez a nap.

A visszaúton megálltunk térzenészt hallgatni, közben mami bevert egy adag szalma krumplit, nekem viszont Dönerhez volt kedvem. De soha többet.

Mindig szívfájdalommal néztem a Promenádén az embereket, akik megvettek egy adag Pommest, vagy kolbászos, vagy halas zsemlét, aztán felültek a falra, és lábat lóbálva megették.

Mert ezt mamival nem lehet. Először is, ez túl „primitív” neki.

Másodszor, neki nincs se rendes, se rendetlen foga, a protkója viszont egy katasztrófa, azzal mindent lehet csinálni, kalapálni, gyalulni, macskát agyonütni, de enni nem.

Tehát az ilyesmi, amibe harapni kell, az nála parkoló pályán van. Egyedül a Pommes, amit útközben is tud csipegetni, amihez hál istennek kedvet kapott most.

Na, legott magamnak egy Dönert kértem, csak lestem, hogy alul megtömte csak káposztasalátával, felülre meg jött a hús. Tehát, mivel képtelenség volt úgy enni, hogy keresztben átharapjam, hogy hús is, meg zöldség is vegyesen őrlődjön a fogaim alatt, ezért először úgy ettem, mint az ősemberek a mamutcombot, kb. akkora erőkifejtéssel.

A hús, az olyan nyereg alatt puhított volt, megküzdöttem ám vele rendesen, hogy ne egyben nyeljem le. Aztán átmentem vegába, mivel leértem a káposztáig. Hát, mit ne mondjak, felejthető kulinarisch élvezetben volt részem. De erősen felejthetőben. Soha többet…

Tömegkonyha, turistáknak, de én már lassan Grömitzerinnek számítok :)

Ja, és a mami szalma-krumplija is félig sült volt:)

kifeküdtünk :)

Gonoszkodtam :)

Az idő nem mindig volt kegyes hozzánk, de hál istennek a nehezét mindig letudta az éjszaka.

Az egyik reggel esőcseppek kopogtak kedélyesen a fejemen, míg megjártuk a zsömle utat. De legalább kitisztult a levegő. Viszont a csepergés egész délelőtt nem hagyott alább, tehát nem terveztem be most a Promenádén való sétát.

Helyette elmentünk Hof Hagenbe, a parasztgazdaságba, ahol giccsek tömkelegével van megtömve egy nagy hodály, de viszont isteni finom sütit tudnak sütni.

Az asztalon, amelynél helyet foglaltunk, volt egy koszorú, a közepében egy nagy üveg gyertyatartóval. De csak, mint megvásárolható, kiállított dísztárgy.

A pultnál álltam, mikor mami kiabált nekem, hogy hozzak már gyufát is, meggyújtani a gyertyát az ebédhez. Odamentem hozzá, és mutattam, hogy ez a gyertyagyújtás neked csupán 19,5 euróba kerül. Még mindig akarod?

Nem, nem, nem, neeeeeeeeeeem, köszöni szépen, inkább eszik gyertyafény nélkül.

Én viszont, megtaláltam a boszorkánykonyhámba passzoló lámpát :)

Amúgy megúsztam, nem akarta felvásárolni a fél boltot, viszont mindenáron venni akart egy kosár almát.. na, már megint kezdi.. nem is eszik almát.. én meg még úgy sem. Ha tovább nyaggat vele, akkor megeshet, hogy csak pelenkanadrágba viszem ki legközelebb sétálni, még a pizsamát is elfelejtem ráadni, nem úgy, mint legutóbb otthon :))

Mire visszaértünk Grömitzbe, elállt az eső, pechjére maminak, mert kiszállítottam a kocsiból, és megsétáltattam a belvárosban. Na nehogy már a nyúl vigye a puskát :))

Nesze neked, akarod még az almát?

Szomorkodom..

A nyár egy káprázat itt, a tenger mellett. Mindegy, hogy haragosan csapkodnak a hullámok, vagy békésen futnak fel a partra, semmi sem szab határt a végtelen látványnak, még ha egybe folyik a tenger kékje az ég kékjével, akkor sem. Most, októberben, ez a végtelen érzést már nem találod.

.. Októberben, csak sejted, hogy hol kezdődik a víz, mert a reggeli szürkeségben minden odavész. De néha ez a szürkeség végig kíséri az egész napodat. És kihat mindenre.

Nyáron, az aranylóan csillogó napsütés, a pajkosan cikázó fénysugarak, és mami huncutul nevető szemei, mikor bepróbálkozik mindenféle trükkel, csak hogy kihúzza magát a gyaloglás alól.

Mikor fél szavakból is megértjük egymást, elég csak pajkosan összenéznünk, és már tudjuk, hogy mit akar a másik.

És ősszel, mikor a látóhatár beleveszik a puhán leereszkedő szürkeségbe, ami aztán meleg takaró gyanánt ölel körbe. Mert nincs ám baj ezzel a szürkeséggel, ez az ősz velejárója.. elkerülhetetlen.

Mint maminál. Neki is meg van a saját, személyre szabott, meleg, szürke takarója, ami hála istennek, nem borít be nála mindent egyszerre, ami alól még elő tud ám bújni a mami napocskája is, a huncutságával egyetemben.

De annyira fáj látni, hogy a szemei ilyenkor már nem pajkosan csillognak, hanem tompák, fénytelenek, és nem válaszol már csípőből azonnal, huncutul vissza, hanem észrevehetően megtörik olyankor a fény a szemeiben, és korlátot kap az értelem is.

Ami megijesztett, az az volt, hogy ez nem csak egy pár órás folyamat volt nála, hanem az egész napra kihatott.

A Promenádéra felérve mindig kiszállítom, és neki kell tovább Toffyfit tolnia a tolókocsiban, vagy pedig kutya híján, engemet. Ilyenkor kezd először huncutkodni..

- ma ünnep van, igaz?

- betegre irt ki az orvos, megtiltotta a gyaloglást..

- kilyukadt a cipőm talpa, nem tudok tovább gyalogolni..

De minden szavában megbújik a nevetés, és ott csillámlik a szemében a pajkos fény.

Ma, mikor ki akartam szállítani, láttam ezt a mindent befedő szürke ködöt a szemében, láttam a rémületet az arcán, mert nem tudta, hogy mi készül. De miért is kell kiszállnia? Hiszen azért ül tolószékben, hogy tolni tudjam..

- Milyen barátságtalan is az idő, úgy néz ki, nem sokára esni fog.. üljünk be azonnal az étterembe, nehogy megázzunk, és együnk meg egy csülköt..

- De Lolli, ebéd után vagyunk, te tudnál még egyszer ebédelni?

- Igen? Valóban? Már ettünk odahaza? Nem baj, de azért vagyunk úton, mert valahová be akartunk ülni..

- Persze, kávét inni, sütit enni.. de ez itt a csülkös éttermünk.. itt nem kapsz sütit.

- Nem baj, eszünk akkor halat..

A szürkeség még mindig nem szállt fel, a vacsoránál is ilyen elvarázsolt volt.

Ha telefonon beszél, összekavarja a napok történéseit, volt, hogy a nyáron megélt dolgokkal dicsekedett most a barátnőjének.

Szomorú vagyok, durci vagyok, nyügi vagyok, a mamimat akaroooooom, a napocskát akaroooooooooom, a fenébe a szürkeséggel..

Kiruccantunk Grömitzből, a cél: Burg auf Fehmarn..

hát persze, hogy itt is enni kellett... halat, méghozzá..és finom is volt :)

Amikor még az ág is jobban húz..

Nem elég, hogy Lolli ezen a héten elvarázsolódott, de az utolsó napra még rá is trónfolt a saját butasága miatt. Nagyon fájt az idöváltozás miatt az éjszaka a lába, és mivel a Pferdebalsam nem segített, ezért gyógyszeres megoldás után nézett.

Nem keltett volna fel semmi pénzért, inkább maga próbált meg saját magán segíteni. Csakhogy.. összekeverte a fájdalomcsillapítót az altatóval, és abból az altatóból, amire azt mondta a patikus, hogy csak egy szemet az éjszaka, ő egyszerre hármat vett be. ( Homöopathisch volt ez is )

Meg is látszott rajta, egész nap.. de hogy kialudná magát, aaaaaazt már nem.. hiszen az ágy harapja őt, le nem feküdne semmi pénzért napközben.

Na ha nem, akkor megnyerted.. az utolsó nap visszamentünk megenni a Cap Hornba a disznó másik két fél lábát.. Megvigasztaltam, hogy nem ihat sok alkoholt.. csak alkoholmentes sört, mert tudtam, hogy az Uzot ugy is benyakalja..

Elfeljetette, hogy gond nélkül tud csülköt enni.. egyszerre egy fél kilós darabot akart a szájába tenni, hiába mondtam neki, hogy vágja kis darabokra..

Minek következtében csak a csülök bőrét, a krumplit, és a savanyú kápit ette meg, a többit a kutyák kapták.