A Folytassa Nővér Külföldiában csoport 2017-es Karácsonyi adományozásának az apropójára.
A Nap is elfáradt már, lassan lebukik a látóhatár alá, még ő is pihenésre szorul. Az égen már vörös színű fények cikáznak és a csillagok is lassan teljes pompájukban ragyognak.
A 15 éves kislány elaludt, Marika, az édesanyja, az egész napi munkától elfáradva belezuhant a fotelba. A kislányon kívül három, nagy gyermeke van még, akik lassan már a saját lábukra fognak állni, jó szakmát tanulnak, büszke is rájuk az édesanyjuk.
Mikor már elcsendesedett minden, és biztos abban, hogy a 15 éves kislánya is szépen alszik, akkor merészkedik oda a fia iskolai gépéhez, és bejelentkezik a Folytassa Nővér Külföldiában csoportba. Tudja milyen is ez a vándorélet, mert ő is rá volt kis ideig kényszerítve arra, hogy a nyakába akassza a tarisznyát.
Olvas, elmereng, ismerősek a panaszok, a leírt történetek. Úgy szeretne válaszolni, bekapcsolódni, de nem lehet, nem teheti. Nem biztos, hogy a következő napokban lesz-e kurtányi ideje arra, hogy újra közöttünk legyen.
Ami miatt csak csendesen olvasgató csoporttag, az az a tény, hogy szó szerint éjjel-nappal ápolnia kell az oxigénhiányos 15 éves kislányát. Volt egy rövidke kis időszak az életében, amikor a gyermekét hátrahagyva, Ausztriában tudott dolgozni. Akkor nem is gondolta volna, hogy valaha egy laptop megvásárlása is több éves álom lesz csupán.
Nincsen se gépe, se ideje. De szereti ezt a csoportot, viszont szülőként,nap mint nap így látnia a saját gyermekét, nem biztos, hogy tudna erről a csoportban írni. Ha pedig késő éjszaka a nagy-fia iskolai laptopját bekapcsolja és nézegeti a kommenteket, olyankor egy letűnt világ képei elevenednek fel benne. Elsírja magát, lekapcsolja a gépet és "alszik".
De ez az álom nem az a nyugtató, mindent feledtető álom. Ez az álom néha maga a gyötrelem. Rosszabb a nappaloknál, mert ilyenkor sokszor újra átél mindent az első perctől fogva.
A kislánya most 15 éves. De gyakorlatilag is kislány maradt. Oxigénhiánnyal született, és az azt követő szövődmények súlyos idegrendszeri sérüléseket okoztak nála. A gyermekklinika fő-orvosasszonya egy pár diagnózist előrevetített. Nyelési nehézségek, félrenyelés veszélye, látás és egyensúly zavar. Egy pillanatra megállt velük a világ. Hirtelen minden értelmét vesztette, lesokkolta őket az, amit hallottak. De túllépve az ijedelmen, minden eszközt megragadtak, hogy fejlesztést kapjon a kislány.
A -néhai és áldott- Dévény Panni néni javaslatára DSGM tornára jártak Budapestre, hetente többször is.
Mindeközben észrevétlenül, fokozatosan, a nehézségek ellenére is, egy boldog család lett belőlük.
Lassacskán „megtanulták” a kislányt. Sosem volt egyedül, mindig volt valaki, aki egy egy korty vízzel megitatta, vagy leült mellé, hogy szórakoztassa. De a fejlesztések ellenére sem tanult meg önállóan enni, inni, vagy járni. Csak a fenekén csúszva tud közlekedni, és csak is pépesített ételt tud enni. Beszélni sem tud, csak a kezével mutogat a pohárra, vagy a tányérra, attól függően hogy szomjas vagy éhes.
A kezelések viszont nagyon sokba kerültek. Az utazás, az óradíjak, sajnos kiürítették a kasszát, adósságba keveredtek. De akkor is, ugyanúgy ahogy most is, mindent meg akartak tenni a kislányért. Aztán hirtelen, úgy 5 éve jött egy lehetőség, hogy az osztrák határ közelében 3 napos váltásban 24 órás ápolóként dolgozzon.
Maradék nagyszülői segítséggel és családi összefogással nekiindult az ismeretlennek. Nem volt könnyű,de remélte hogy tud egy kicsit könnyíteni a terheken, amiket cipeltek.
Több dolgot is meg tudott valósítani, amiről addig álmodni sem mert volna. Többek között egy tizenéves autót vásárolt, ami szó szerint a világot jelentette nekik. Ki tudott mozdulni a kislánnyal, nem voltak másra rászorulva, ha pl. vizsgálatra kellett menniük.
De mindeközben olyan dolgot veszített el, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket.
Isten szívének legragyogóbb műve az anyai szeretet.Nincs erősebb ember egy szerető anyánál, de sebezhetőbb sem!
Mégis, minden nehézség ellenére ki tud egyenesedni, nem baj, hogy mennyi súly nyomja a törékeny vállait. Küzd az utolsó csepp véréig, mert a gyermekeiről van szó. Pedig bele van ő is fáradva, de nem adja fel olyan könnyen.
Az első csapást még a kislánya születésekor a saját édesapja mérte rá. Megtagadta a lányát, az unokáit, mert szégyellte a beteg gyermeket. Úgy látszik ez a pár év az addig szerető hitvesnek is sok volt, mert időközben az alkoholt helyezte előtérbe, abban látta a kiutat. Végül pedig magára hagyta a feleségét a gyermekekkel együtt.
Innentől kezdve minden megváltozott. Nem tudott továbbra is kijárni dolgozni, kényszerűségből mindig költözködniük kellett, lehetetlennél lehetetlenebb helyekre. A költözködés alatt ellopták az udvarra kirakott háztartási gépeit, a mosógépét. Szinte dideregtek a lakásban, mert fűteni is alig tudtak.
Mégis minden nehézség ellenére a nagyobb gyerekek sikeresen és jól folytatták a tanulmányaikat, ezzel az igyekezettel és hozzáállással biztosan, hogy meg fogják találni a helyüket ebben a nehézségekkel alaposan megtűzdelt világban. Mérhetetlen örömet okozva mindezzel az édesanyjuknak, aki emiatt már az éjszakánként telesírt párnák számát is elfelejtette.
Jó két évvel ezelőtt egy feslőlégúti betegség következtében kórházba kerültek a kislánnyal. Két hétig szondán és infúzión táplálták. Akkor, ahogy nézte a tehetetlenül fekvő gyermekét szondával az orrában, aki nem tehetett arról, hogy így született erre a világra, akkor döntötte el: nem engedi, hogy úgy leromoljon az állapota, hogy továbbra is szondával kelljen táplálni.
Inkább éhen hal az ápolási díjból, amit a gyermek után kap, de akkor is mellette marad, és megtesz minden tőle telhetőt. Azóta is napi 24 órában ápolja a gyermekét, aki szépen megerősödött, és annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, ennek ellenére is boldogok egymással. Itatja, eteti a pépesített ételekkel, és legújabban beöntést ad, mert leállt a kislány spontán széklete. De reménykedik, hogy rendbe jöhet még, és nem kell 15 évesen stómát kapnia.
Itat, pépesít, etet, beöntést ad, és örül neki. Mert van még kit etetnie. Ha már csak ennyit kapott a sorstól, akkor már nem akarja ezt a kicsit is elveszíteni! Ha így kell élnie, ha ez a sorsa, akkor így él.
De a világ nem érez és nem lát egyformán!
Bár az évek során szó szerint értéktelenné vált az autója, de nekik ez jelentette a kapcsot a külvilággal. Most ezt is elveszítette, jött a végrehajtó és lefoglalta.
De 15 éves lett a kislánya! 15 éve él velük mindennek ellenére!
Marika nagyon fél a jövőtől, de hisz is benne egyúttal!
Ha rongyos is az élet, de akkor is csak egy van belőle!
Elvesztette a régi nyugalmas életét, de ennek ellenére is azt mondja, hogy semmi sem pótolná a kislányát, és a három nagyobbik gyermekét.
Ez a rongyos élet pedig megmutatta nekik, hogy vannak még csodák, és segítőkész emberek. A fia tanárnője értesült nagy vonalakban arról, hogy milyen problémával volt bent a kórházban a kislányával. Ezen a tanárnőn keresztül kereste meg őket egy svájci misszió, és szó nélkül, látva a helyzetüket, látva, hogy kézzel mos egy 5 tagú családra, mosógépet, hűtőgépet, tv-t, betegágyat, matracot adományoztak nekik. Azóta is segítik őket betegápoláshoz szükséges dolgokkal.
Picit könnyebb lett így minden, de még nem lehet ám kényelmesen hátradőlni. Most épp megint küzd. Küzd a végrehajtóval, a lakhatásáért. Nem adhatja fel, mert felelősséggel tartozik a 4 gyermekéért. Pest megyében élnek.
De álmodni azért megpróbál. Nem a lottó ötösről álmodik, hanem a kétkezi munkáról. Arról, hogy ő maga teremtsen elő mindent a kicsi családjának. Arról, hogy újra dolgozhasson, hogy találjon valakit, akire nyugodt szívvel rá tudná bízni a kislányát, amíg 2 hetes, vagy még rövidebb váltásban dolgozna megint Ausztriában. De jó is lenne újra kijárni dolgozni, mert akkor hamarabb ki tudná fizetni az adósságot.
Addig is, bennünket olvasgat, és bár már régóta próbálom rábeszélni, hogy lépjen a nyilvánosság elé, bízzon a csoport erejében, segítőkészségében, nem merte ezt megtenni. Mert fél. Tőlünk is fél. Fél minden reakciótól. Mert nem biztos, hogy valakinek azt a pici kis bántását is el tudná viselni. Mert erre már nincs ereje. Azt felemésztette a minden napokkal való küzdelem.
Miközben olvasgatja a posztokat, a kisebb nagyobb problémákat, a néha butaságnak tűnő panaszáradatokat, olyan érzése van, hogy az illető nem is panaszkodni akar, hanem inkább kapaszkodik a csoportba! Persze vannak azért olyanok is, akik hatásvadászok, és csak „játszanak” a csoporttal, de a többséget ez a csoport élteti!
Azt is tudja már, hogy igenis fájhat az embernek annyira az élet, hogy már nem is akarja azt! De ameddig dobog a szív, addig csinálja, mert szeretet fűzi a világhoz!
Hiába, hogy rongyos, ha csak egy van belőle! Ilyenkor azonban nem dühtől sértődötten írogat, vagy kiabál, hanem inkább meg sem szólal. Bánatával inkább csendben marad,mintsem ártson.
De nem mindenki aranyos ám, mégis van egy határ, ami fölött nincsenek a következők:
- nincs „jópofa megbántás”
- nincs "aranyos vagyok amúgy,csak ilyen vagyok"
- nincs "majd megbocsájt, ha telik az idő"
Ha csak úgy tudunk valamihez hozzászólni, hogy közben megcsípjük a másikat, akkor, ott és akkor be kell fejezni!
A másik oldalon is egy ember van, és ha olyan dolgot mondunk neki, ami összetöri, azzal örökre megbánthatjuk! Senki sem érdemli a megbántást! Gondolni gondolhatja ugyan magában,de ne írja le!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében, és emiatt mondott már nagyon régóta nemet arra a kérésemre, hogy megoszthatom e a történetét veletek, a Folytassa Nővér Külföldiában csoport tagjaival.
De most, azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassuk, hogy ez a rongyos élet tud még egy nem várt csodát produkálni!
Mikor már elcsendesedett minden, és biztos abban, hogy a 15 éves kislánya is szépen alszik, akkor merészkedik oda a fia iskolai gépéhez, és bejelentkezik a Folytassa Nővér Külföldiában csoportba. Tudja milyen is ez a vándorélet, mert ő is rá volt kis ideig kényszerítve arra, hogy a nyakába akassza a tarisznyát.
Olvas, elmereng, ismerősek a panaszok, a leírt történetek. Úgy szeretne válaszolni, bekapcsolódni, de nem lehet, nem teheti. Nem biztos, hogy a következő napokban lesz-e kurtányi ideje arra, hogy újra közöttünk legyen.
Ami miatt csak csendesen olvasgató csoporttag, az az a tény, hogy szó szerint éjjel-nappal ápolnia kell az oxigénhiányos 15 éves kislányát. Volt egy rövidke kis időszak az életében, amikor a gyermekét hátrahagyva, Ausztriában tudott dolgozni. Akkor nem is gondolta volna, hogy valaha egy laptop megvásárlása is több éves álom lesz csupán.
Nincsen se gépe, se ideje. De szereti ezt a csoportot, viszont szülőként,nap mint nap így látnia a saját gyermekét, nem biztos, hogy tudna erről a csoportban írni. Ha pedig késő éjszaka a nagy-fia iskolai laptopját bekapcsolja és nézegeti a kommenteket, olyankor egy letűnt világ képei elevenednek fel benne. Elsírja magát, lekapcsolja a gépet és "alszik".
De ez az álom nem az a nyugtató, mindent feledtető álom. Ez az álom néha maga a gyötrelem. Rosszabb a nappaloknál, mert ilyenkor sokszor újra átél mindent az első perctől fogva.
A kislánya most 15 éves. De gyakorlatilag is kislány maradt. Oxigénhiánnyal született, és az azt követő szövődmények súlyos idegrendszeri sérüléseket okoztak nála. A gyermekklinika fő-orvosasszonya egy pár diagnózist előrevetített. Nyelési nehézségek, félrenyelés veszélye, látás és egyensúly zavar. Egy pillanatra megállt velük a világ. Hirtelen minden értelmét vesztette, lesokkolta őket az, amit hallottak. De túllépve az ijedelmen, minden eszközt megragadtak, hogy fejlesztést kapjon a kislány.
A -néhai és áldott- Dévény Panni néni javaslatára DSGM tornára jártak Budapestre, hetente többször is.
Mindeközben észrevétlenül, fokozatosan, a nehézségek ellenére is, egy boldog család lett belőlük.
Lassacskán „megtanulták” a kislányt. Sosem volt egyedül, mindig volt valaki, aki egy egy korty vízzel megitatta, vagy leült mellé, hogy szórakoztassa. De a fejlesztések ellenére sem tanult meg önállóan enni, inni, vagy járni. Csak a fenekén csúszva tud közlekedni, és csak is pépesített ételt tud enni. Beszélni sem tud, csak a kezével mutogat a pohárra, vagy a tányérra, attól függően hogy szomjas vagy éhes.
A kezelések viszont nagyon sokba kerültek. Az utazás, az óradíjak, sajnos kiürítették a kasszát, adósságba keveredtek. De akkor is, ugyanúgy ahogy most is, mindent meg akartak tenni a kislányért. Aztán hirtelen, úgy 5 éve jött egy lehetőség, hogy az osztrák határ közelében 3 napos váltásban 24 órás ápolóként dolgozzon.
Maradék nagyszülői segítséggel és családi összefogással nekiindult az ismeretlennek. Nem volt könnyű,de remélte hogy tud egy kicsit könnyíteni a terheken, amiket cipeltek.
Több dolgot is meg tudott valósítani, amiről addig álmodni sem mert volna. Többek között egy tizenéves autót vásárolt, ami szó szerint a világot jelentette nekik. Ki tudott mozdulni a kislánnyal, nem voltak másra rászorulva, ha pl. vizsgálatra kellett menniük.
De mindeközben olyan dolgot veszített el, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket.
Isten szívének legragyogóbb műve az anyai szeretet.Nincs erősebb ember egy szerető anyánál, de sebezhetőbb sem!
Mégis, minden nehézség ellenére ki tud egyenesedni, nem baj, hogy mennyi súly nyomja a törékeny vállait. Küzd az utolsó csepp véréig, mert a gyermekeiről van szó. Pedig bele van ő is fáradva, de nem adja fel olyan könnyen.
Az első csapást még a kislánya születésekor a saját édesapja mérte rá. Megtagadta a lányát, az unokáit, mert szégyellte a beteg gyermeket. Úgy látszik ez a pár év az addig szerető hitvesnek is sok volt, mert időközben az alkoholt helyezte előtérbe, abban látta a kiutat. Végül pedig magára hagyta a feleségét a gyermekekkel együtt.
Innentől kezdve minden megváltozott. Nem tudott továbbra is kijárni dolgozni, kényszerűségből mindig költözködniük kellett, lehetetlennél lehetetlenebb helyekre. A költözködés alatt ellopták az udvarra kirakott háztartási gépeit, a mosógépét. Szinte dideregtek a lakásban, mert fűteni is alig tudtak.
Mégis minden nehézség ellenére a nagyobb gyerekek sikeresen és jól folytatták a tanulmányaikat, ezzel az igyekezettel és hozzáállással biztosan, hogy meg fogják találni a helyüket ebben a nehézségekkel alaposan megtűzdelt világban. Mérhetetlen örömet okozva mindezzel az édesanyjuknak, aki emiatt már az éjszakánként telesírt párnák számát is elfelejtette.
Jó két évvel ezelőtt egy feslőlégúti betegség következtében kórházba kerültek a kislánnyal. Két hétig szondán és infúzión táplálták. Akkor, ahogy nézte a tehetetlenül fekvő gyermekét szondával az orrában, aki nem tehetett arról, hogy így született erre a világra, akkor döntötte el: nem engedi, hogy úgy leromoljon az állapota, hogy továbbra is szondával kelljen táplálni.
Inkább éhen hal az ápolási díjból, amit a gyermek után kap, de akkor is mellette marad, és megtesz minden tőle telhetőt. Azóta is napi 24 órában ápolja a gyermekét, aki szépen megerősödött, és annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, ennek ellenére is boldogok egymással. Itatja, eteti a pépesített ételekkel, és legújabban beöntést ad, mert leállt a kislány spontán széklete. De reménykedik, hogy rendbe jöhet még, és nem kell 15 évesen stómát kapnia.
Itat, pépesít, etet, beöntést ad, és örül neki. Mert van még kit etetnie. Ha már csak ennyit kapott a sorstól, akkor már nem akarja ezt a kicsit is elveszíteni! Ha így kell élnie, ha ez a sorsa, akkor így él.
De a világ nem érez és nem lát egyformán!
Bár az évek során szó szerint értéktelenné vált az autója, de nekik ez jelentette a kapcsot a külvilággal. Most ezt is elveszítette, jött a végrehajtó és lefoglalta.
De 15 éves lett a kislánya! 15 éve él velük mindennek ellenére!
Marika nagyon fél a jövőtől, de hisz is benne egyúttal!
Ha rongyos is az élet, de akkor is csak egy van belőle!
Elvesztette a régi nyugalmas életét, de ennek ellenére is azt mondja, hogy semmi sem pótolná a kislányát, és a három nagyobbik gyermekét.
Ez a rongyos élet pedig megmutatta nekik, hogy vannak még csodák, és segítőkész emberek. A fia tanárnője értesült nagy vonalakban arról, hogy milyen problémával volt bent a kórházban a kislányával. Ezen a tanárnőn keresztül kereste meg őket egy svájci misszió, és szó nélkül, látva a helyzetüket, látva, hogy kézzel mos egy 5 tagú családra, mosógépet, hűtőgépet, tv-t, betegágyat, matracot adományoztak nekik. Azóta is segítik őket betegápoláshoz szükséges dolgokkal.
Picit könnyebb lett így minden, de még nem lehet ám kényelmesen hátradőlni. Most épp megint küzd. Küzd a végrehajtóval, a lakhatásáért. Nem adhatja fel, mert felelősséggel tartozik a 4 gyermekéért. Pest megyében élnek.
De álmodni azért megpróbál. Nem a lottó ötösről álmodik, hanem a kétkezi munkáról. Arról, hogy ő maga teremtsen elő mindent a kicsi családjának. Arról, hogy újra dolgozhasson, hogy találjon valakit, akire nyugodt szívvel rá tudná bízni a kislányát, amíg 2 hetes, vagy még rövidebb váltásban dolgozna megint Ausztriában. De jó is lenne újra kijárni dolgozni, mert akkor hamarabb ki tudná fizetni az adósságot.
Addig is, bennünket olvasgat, és bár már régóta próbálom rábeszélni, hogy lépjen a nyilvánosság elé, bízzon a csoport erejében, segítőkészségében, nem merte ezt megtenni. Mert fél. Tőlünk is fél. Fél minden reakciótól. Mert nem biztos, hogy valakinek azt a pici kis bántását is el tudná viselni. Mert erre már nincs ereje. Azt felemésztette a minden napokkal való küzdelem.
Miközben olvasgatja a posztokat, a kisebb nagyobb problémákat, a néha butaságnak tűnő panaszáradatokat, olyan érzése van, hogy az illető nem is panaszkodni akar, hanem inkább kapaszkodik a csoportba! Persze vannak azért olyanok is, akik hatásvadászok, és csak „játszanak” a csoporttal, de a többséget ez a csoport élteti!
Azt is tudja már, hogy igenis fájhat az embernek annyira az élet, hogy már nem is akarja azt! De ameddig dobog a szív, addig csinálja, mert szeretet fűzi a világhoz!
Hiába, hogy rongyos, ha csak egy van belőle! Ilyenkor azonban nem dühtől sértődötten írogat, vagy kiabál, hanem inkább meg sem szólal. Bánatával inkább csendben marad,mintsem ártson.
De nem mindenki aranyos ám, mégis van egy határ, ami fölött nincsenek a következők:
- nincs „jópofa megbántás”
- nincs "aranyos vagyok amúgy,csak ilyen vagyok"
- nincs "majd megbocsájt, ha telik az idő"
Ha csak úgy tudunk valamihez hozzászólni, hogy közben megcsípjük a másikat, akkor, ott és akkor be kell fejezni!
A másik oldalon is egy ember van, és ha olyan dolgot mondunk neki, ami összetöri, azzal örökre megbánthatjuk! Senki sem érdemli a megbántást! Gondolni gondolhatja ugyan magában,de ne írja le!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében, és emiatt mondott már nagyon régóta nemet arra a kérésemre, hogy megoszthatom e a történetét veletek, a Folytassa Nővér Külföldiában csoport tagjaival.
De most, azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassuk, hogy ez a rongyos élet tud még egy nem várt csodát produkálni!
Hiszen van bennünk erő és összetartás, így tudtunk -ezzel az erővel- , egy szép karácsonyt adni Sándor Máriának, aztán Gabócának, és most remélem Marikának is.
A félelme még mindig megvan, nem múlt el. Fél még az elsuhanó árnyaktól is, de legfőképp most a végrehajtótól. Éppen ezért Anonim fog maradni, maradjon nekünk csak Marika.
Aki segítséget akar nyújtani, azt ugyanabban a formában fogjuk csinálni ahogyan eddig is tettük. Eurós számlának itt lesz az én bankszámla számom, lesz egy magyarországi számlaszám is, valamint egy postacím is, ahogy eddig is, borítékban, képeslap közé téve az adományt, fel lehet postán is adni. Aztán a vég-összesítés után személyesen fogjuk átadni neki, hogy nyoma se legyen a számláján, hogy nyugodtan arra tudja elkölteni, amire valóban szükségük van.
Aki segíteni akar, annak szívesen átküldöm a számlaszámokat, vagy a postacímet. Köszönjük minden jó érzésű embernek a támogatását, az együtt érző és bátorító szavakat is.
https://www.facebook.com/erika.korpas.3
A félelme még mindig megvan, nem múlt el. Fél még az elsuhanó árnyaktól is, de legfőképp most a végrehajtótól. Éppen ezért Anonim fog maradni, maradjon nekünk csak Marika.
Aki segítséget akar nyújtani, azt ugyanabban a formában fogjuk csinálni ahogyan eddig is tettük. Eurós számlának itt lesz az én bankszámla számom, lesz egy magyarországi számlaszám is, valamint egy postacím is, ahogy eddig is, borítékban, képeslap közé téve az adományt, fel lehet postán is adni. Aztán a vég-összesítés után személyesen fogjuk átadni neki, hogy nyoma se legyen a számláján, hogy nyugodtan arra tudja elkölteni, amire valóban szükségük van.
Aki segíteni akar, annak szívesen átküldöm a számlaszámokat, vagy a postacímet. Köszönjük minden jó érzésű embernek a támogatását, az együtt érző és bátorító szavakat is.
https://www.facebook.com/erika.korpas.3
„ Úttalan utakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy "mindent felejtés".
Talán egy "mindent újrakezdés"
a végső sziklaszálon.”
Wass Albert
