A hibbant pasas újra színre lép

Azaz, Combos Josefünk egyszer úgyis nagy pofonnak lesz kisgazdája :) 

Reggeltől estig a grillcsirkés autóban tipródni a hátad mögött 60-70 fokos melegben és 2-7 eurós tételekből napi kb. 1400 eurót összehozni, na tudjátok mikor.. meg akinek hat anyja van. 

Nem is lehetne ezt csak úgy fapofával lezavarni, kell egy kis humor, egy kis kacaj, kell egy kis dili, hogy a kocsinál sorban álló emberek ne veszítsék el a türelmüket, és kivárják a sort akkor is, ha 10-en 15-en vannak előttük. 

Van is már kialakult vevői köre, akik ha esik, ha fúj, mennek, ha Josef van a pult mögött.

Ismerős fiatalasszony, törzsvevő, szabadkozva szedte elő a pénztárcájából a maradék 5 eurós bankjegyet, mert hát a boltban otthagyták a nagy-bevásárlásra a többit. Normális esetben be szokott itt is rendesen vásárolni, most azonban már csak egy fél csirkére futotta. 

Odaadta a bankjegyet, ami  a pénztárcájában nem kisimulva lapult, hanem az egyharmad része visszahajtódott, és mikor Josef átvette, tisztára úgy nézett ki, mintha egy darab hiányozna belőle. 

Josefünk egyből le is csapott a lehetőségre. Levágta a fél csirkét, bezsákolta, majd mutatta a fiatalasszonynak az úgymond sérült bankjegyet, hogy most ő mit is csináljon akkor ezzel? 

Szegény asszonyka, elkapta a harci ideg.. 

- Jajjjj, istenem, hogy lehet ez, de hát nekem nincs másik 5 eurósom, de várjon csak, mindjárt elszaladok az autóhoz, és megnézem, hátha van még a kocsiban valamennyi. 

Mielőtt elviharzott volna, a Zembör visszatartotta..

-Nem kell annyira sietni, mi van akkor, ha mondjuk levágom a szárnyát? Akkor kvittek leszünk :) 

Az asszonyka kerek szemekkel nézte, már elkezdte volna megint a futok a kocsihoz mesét, mikor Josefünk folytatta: 

-Ne olyan gyorsan, rendben, nem vágom le a szárnyát, de hátha tudunk tenni valamit..

-De mégis mit? - döbbent le egy pillanatra az asszonyka..

Erre Josefünk, mint Hókuszpók, a nagy varázsló, ráfújt a bankjegyre, meg tán morgott is valamit az orra alatt, mikor körzött az újjával a bakjegy felett, aztán lassan, látványosan kihajtotta a behajlott részt. És mint aki jól végezte a dolgát, kilépett a kosiból. 

Az asszonyka pedig nevetve, na megállj csak, most adok neked felkiáltással, és fenyegető mutató-újjal elkezdett Josef felé szaladni. Josefünk sem volt rest, nyakába szedte a lábát, és futottak a kocsi körül egy kört..

Mit ad isten, ekkor lépett ki a boltból az asszonyka ruhásszekrény méretű férje, aki csak annyit látott, hogy az asszonya fenyegetve szalad egy hibbant, kakasos pólós pasas után, és kérdezés nélkül, belevetette magát az üldözésbe. 

De nem ám nevetve, viccből, mint az asszony, hanem méregből, haraggal. Na nesze neked Józsi, szaladj ha kedves az életed :) 

Az asszonyka a nevetéstől fuldokolva próbálta megállítani a párját, és mikor sikerült, akkor magyarázta el neki, hogy nem feltétlenül kell a Josefet is felhúzni a nyársra a csirkék mellé. 

Szóval most megúszta Josefünk, de várom, hogy mikor lesz valóban egy nagy pofonnak kis gazdája :)  

Egy kegyetlenül igaz történet.

A Folytassa Nővér Külföldiában csoport 2017-es Karácsonyi adományozásának az apropójára. 

A Nap is elfáradt már, lassan lebukik a látóhatár alá, még ő is pihenésre szorul. Az égen már vörös színű fények cikáznak és a csillagok is lassan teljes pompájukban ragyognak.

A 15 éves kislány elaludt, Marika, az édesanyja, az egész napi munkától elfáradva belezuhant a fotelba. A kislányon kívül három, nagy gyermeke van még, akik lassan már a saját lábukra fognak állni, jó szakmát tanulnak, büszke is rájuk az édesanyjuk.

Mikor már elcsendesedett minden, és biztos abban, hogy a 15 éves kislánya is szépen alszik, akkor merészkedik oda a fia iskolai gépéhez, és bejelentkezik a Folytassa Nővér Külföldiában csoportba. Tudja milyen is ez a vándorélet, mert ő is rá volt kis ideig kényszerítve arra, hogy a nyakába akassza a tarisznyát.

Olvas, elmereng, ismerősek a panaszok, a leírt történetek. Úgy szeretne válaszolni, bekapcsolódni, de nem lehet, nem teheti. Nem biztos, hogy a következő napokban lesz-e kurtányi ideje arra, hogy újra közöttünk legyen.

Ami miatt csak csendesen olvasgató csoporttag, az az a tény, hogy szó szerint éjjel-nappal ápolnia kell az oxigénhiányos 15 éves kislányát. Volt egy rövidke kis időszak az életében, amikor a gyermekét hátrahagyva, Ausztriában tudott dolgozni. Akkor nem is gondolta volna, hogy valaha egy laptop megvásárlása is több éves álom lesz csupán.

Nincsen se gépe, se ideje. De szereti ezt a csoportot, viszont szülőként,nap mint nap így látnia a saját gyermekét, nem biztos, hogy tudna erről a csoportban írni. Ha pedig késő éjszaka a nagy-fia iskolai laptopját bekapcsolja és nézegeti a kommenteket, olyankor egy letűnt világ képei elevenednek fel benne. Elsírja magát, lekapcsolja a gépet és "alszik".

De ez az álom nem az a nyugtató, mindent feledtető álom. Ez az álom néha maga a gyötrelem. Rosszabb a nappaloknál, mert ilyenkor sokszor újra átél mindent az első perctől fogva.

A kislánya most 15 éves. De gyakorlatilag is kislány maradt. Oxigénhiánnyal született, és az azt követő szövődmények súlyos idegrendszeri sérüléseket okoztak nála. A gyermekklinika fő-orvosasszonya egy pár diagnózist előrevetített. Nyelési nehézségek, félrenyelés veszélye, látás és egyensúly zavar. Egy pillanatra megállt velük a világ. Hirtelen minden értelmét vesztette, lesokkolta őket az, amit hallottak. De túllépve az ijedelmen, minden eszközt megragadtak, hogy fejlesztést kapjon a kislány.


A -néhai és áldott- Dévény Panni néni javaslatára DSGM tornára jártak Budapestre, hetente többször is.
Mindeközben észrevétlenül, fokozatosan, a nehézségek ellenére is, egy boldog család lett belőlük.

Lassacskán „megtanulták” a kislányt. Sosem volt egyedül, mindig volt valaki, aki egy egy korty vízzel megitatta, vagy leült mellé, hogy szórakoztassa. De a fejlesztések ellenére sem tanult meg önállóan enni, inni, vagy járni. Csak a fenekén csúszva tud közlekedni, és csak is pépesített ételt tud enni. Beszélni sem tud, csak a kezével mutogat a pohárra, vagy a tányérra, attól függően hogy szomjas vagy éhes.

A kezelések viszont nagyon sokba kerültek. Az utazás, az óradíjak, sajnos kiürítették a kasszát, adósságba keveredtek. De akkor is, ugyanúgy ahogy most is, mindent meg akartak tenni a kislányért. Aztán hirtelen, úgy 5 éve jött egy lehetőség, hogy az osztrák határ közelében 3 napos váltásban 24 órás ápolóként dolgozzon.

Maradék nagyszülői segítséggel és családi összefogással nekiindult az ismeretlennek. Nem volt könnyű,de remélte hogy tud egy kicsit könnyíteni a terheken, amiket cipeltek.

Több dolgot is meg tudott valósítani, amiről addig álmodni sem mert volna. Többek között egy tizenéves autót vásárolt, ami szó szerint a világot jelentette nekik. Ki tudott mozdulni a kislánnyal, nem voltak másra rászorulva, ha pl. vizsgálatra kellett menniük.

De mindeközben olyan dolgot veszített el, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket.

Isten szívének legragyogóbb műve az anyai szeretet.Nincs erősebb ember egy szerető anyánál, de sebezhetőbb sem!

Mégis, minden nehézség ellenére ki tud egyenesedni, nem baj, hogy mennyi súly nyomja a törékeny vállait. Küzd az utolsó csepp véréig, mert a gyermekeiről van szó. Pedig bele van ő is fáradva, de nem adja fel olyan könnyen.

Az első csapást még a kislánya születésekor a saját édesapja mérte rá. Megtagadta a lányát, az unokáit, mert szégyellte a beteg gyermeket. Úgy látszik ez a pár év az addig szerető hitvesnek is sok volt, mert időközben az alkoholt helyezte előtérbe, abban látta a kiutat. Végül pedig magára hagyta a feleségét a gyermekekkel együtt.

Innentől kezdve minden megváltozott. Nem tudott továbbra is kijárni dolgozni, kényszerűségből mindig költözködniük kellett, lehetetlennél lehetetlenebb helyekre. A költözködés alatt ellopták az udvarra kirakott háztartási gépeit, a mosógépét. Szinte dideregtek a lakásban, mert fűteni is alig tudtak.

Mégis minden nehézség ellenére a nagyobb gyerekek sikeresen és jól folytatták a tanulmányaikat, ezzel az igyekezettel és hozzáállással biztosan, hogy meg fogják találni a helyüket ebben a nehézségekkel alaposan megtűzdelt világban. Mérhetetlen örömet okozva mindezzel az édesanyjuknak, aki emiatt már az éjszakánként telesírt párnák számát is elfelejtette.

Jó két évvel ezelőtt egy feslőlégúti betegség következtében kórházba kerültek a kislánnyal. Két hétig szondán és infúzión táplálták. Akkor, ahogy nézte a tehetetlenül fekvő gyermekét szondával az orrában, aki nem tehetett arról, hogy így született erre a világra, akkor döntötte el: nem engedi, hogy úgy leromoljon az állapota, hogy továbbra is szondával kelljen táplálni.

Inkább éhen hal az ápolási díjból, amit a gyermek után kap, de akkor is mellette marad, és megtesz minden tőle telhetőt. Azóta is napi 24 órában ápolja a gyermekét, aki szépen megerősödött, és annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, ennek ellenére is boldogok egymással. Itatja, eteti a pépesített ételekkel, és legújabban beöntést ad, mert leállt a kislány spontán széklete. De reménykedik, hogy rendbe jöhet még, és nem kell 15 évesen stómát kapnia.

Itat, pépesít, etet, beöntést ad, és örül neki. Mert van még kit etetnie. Ha már csak ennyit kapott a sorstól, akkor már nem akarja ezt a kicsit is elveszíteni! Ha így kell élnie, ha ez a sorsa, akkor így él.

De a világ nem érez és nem lát egyformán!

Bár az évek során szó szerint értéktelenné vált az autója, de nekik ez jelentette a kapcsot a külvilággal. Most ezt is elveszítette, jött a végrehajtó és lefoglalta.

De 15 éves lett a kislánya! 15 éve él velük mindennek ellenére!
Marika nagyon fél a jövőtől, de hisz is benne egyúttal!
Ha rongyos is az élet, de akkor is csak egy van belőle!

Elvesztette a régi nyugalmas életét, de ennek ellenére is azt mondja, hogy semmi sem pótolná a kislányát, és a három nagyobbik gyermekét.

Ez a rongyos élet pedig megmutatta nekik, hogy vannak még csodák, és segítőkész emberek. A fia tanárnője értesült nagy vonalakban arról, hogy milyen problémával volt bent a kórházban a kislányával. Ezen a tanárnőn keresztül kereste meg őket egy svájci misszió, és szó nélkül, látva a helyzetüket, látva, hogy kézzel mos egy 5 tagú családra, mosógépet, hűtőgépet, tv-t, betegágyat, matracot adományoztak nekik. Azóta is segítik őket betegápoláshoz szükséges dolgokkal.

Picit könnyebb lett így minden, de még nem lehet ám kényelmesen hátradőlni. Most épp megint küzd. Küzd a végrehajtóval, a lakhatásáért. Nem adhatja fel, mert felelősséggel tartozik a 4 gyermekéért. Pest megyében élnek.

De álmodni azért megpróbál. Nem a lottó ötösről álmodik, hanem a kétkezi munkáról. Arról, hogy ő maga teremtsen elő mindent a kicsi családjának. Arról, hogy újra dolgozhasson, hogy találjon valakit, akire nyugodt szívvel rá tudná bízni a kislányát, amíg 2 hetes, vagy még rövidebb váltásban dolgozna megint Ausztriában. De jó is lenne újra kijárni dolgozni, mert akkor hamarabb ki tudná fizetni az adósságot.

Addig is, bennünket olvasgat, és bár már régóta próbálom rábeszélni, hogy lépjen a nyilvánosság elé, bízzon a csoport erejében, segítőkészségében, nem merte ezt megtenni. Mert fél. Tőlünk is fél. Fél minden reakciótól. Mert nem biztos, hogy valakinek azt a pici kis bántását is el tudná viselni. Mert erre már nincs ereje. Azt felemésztette a minden napokkal való küzdelem.

Miközben olvasgatja a posztokat, a kisebb nagyobb problémákat, a néha butaságnak tűnő panaszáradatokat, olyan érzése van, hogy az illető nem is panaszkodni akar, hanem inkább kapaszkodik a csoportba! Persze vannak azért olyanok is, akik hatásvadászok, és csak „játszanak” a csoporttal, de a többséget ez a csoport élteti!

Azt is tudja már, hogy igenis fájhat az embernek annyira az élet, hogy már nem is akarja azt! De ameddig dobog a szív, addig csinálja, mert szeretet fűzi a világhoz!

Hiába, hogy rongyos, ha csak egy van belőle! Ilyenkor azonban nem dühtől sértődötten írogat, vagy kiabál, hanem inkább meg sem szólal. Bánatával inkább csendben marad,mintsem ártson.

De nem mindenki aranyos ám, mégis van egy határ, ami fölött nincsenek a következők:


- nincs „jópofa megbántás”


- nincs "aranyos vagyok amúgy,csak ilyen vagyok"


- nincs "majd megbocsájt, ha telik az idő"

Ha csak úgy tudunk valamihez hozzászólni, hogy közben megcsípjük a másikat, akkor, ott és akkor be kell fejezni!
A másik oldalon is egy ember van, és ha olyan dolgot mondunk neki, ami összetöri, azzal örökre megbánthatjuk! Senki sem érdemli a megbántást! Gondolni gondolhatja ugyan magában,de ne írja le!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében, és emiatt mondott már nagyon régóta nemet arra a kérésemre, hogy megoszthatom e a történetét veletek, a Folytassa Nővér Külföldiában csoport tagjaival.

De most, azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassuk, hogy ez a rongyos élet tud még egy nem várt csodát produkálni!

Hiszen van bennünk erő és összetartás, így tudtunk -ezzel az erővel- , egy szép karácsonyt adni Sándor Máriának, aztán Gabócának, és most remélem Marikának is.

A félelme még mindig megvan, nem múlt el. Fél még az elsuhanó árnyaktól is, de legfőképp most a végrehajtótól. Éppen ezért Anonim fog maradni, maradjon nekünk csak Marika.

Aki segítséget akar nyújtani, azt ugyanabban a formában fogjuk csinálni ahogyan eddig is tettük. Eurós számlának itt lesz az én bankszámla számom, lesz egy magyarországi számlaszám is, valamint egy postacím is, ahogy eddig is, borítékban, képeslap közé téve az adományt, fel lehet postán is adni. Aztán a vég-összesítés után személyesen fogjuk átadni neki, hogy nyoma se legyen a számláján, hogy nyugodtan arra tudja elkölteni, amire valóban szükségük van.

Aki segíteni akar, annak szívesen átküldöm a számlaszámokat, vagy a postacímet. Köszönjük minden jó érzésű embernek a támogatását, az együtt érző és bátorító szavakat is. 

https://www.facebook.com/erika.korpas.3

„ Úttalan utakon...

De túl lélek-határon,

túl gondolaton, túl minden álmon

valami messze vár reánk,

egy fénysugár e rút világon:

talán egy "mindent felejtés".

Talán egy "mindent újrakezdés"

a végső sziklaszálon.” 

Wass Albert

A török basák

Lassan több török ember fordul meg a neustadti urológián, mint Isztambulban. A mai gyöngyszemek..

- Fennjáró beteg, mit fennjáró, fennfutó, mert egész nap úton van mint a karilova, kivizsgáláson van bent, semmi extra. A szobában, ahol helyet kapott, rajta kívül két öreg úr van, mind a kettő műtét után lábadozik, reggelente csak alvázmosást kérnek, mert annyi tyúkbél lóg ki belőlük, hogy egyedül még nem megy. De minden mást lassan de biztosan megcsinálnak már. 

Segítettem mind a kettőnek, és amíg a mosdófülkében voltak, rendbe hoztam az ágyukat is.  

A harmadik ágyon feküdt a török beteg. Megkértem hogy álljon fel, megigazítottam az ágyát, és viszlát, futás a másik szobába, mert egyedül voltam az osztályon Helferin. Negyed óra múlva csöngetnek a szobából. Bemegyek, és nem tudtam hogy a nevetéstől, vagy a sírástól kapjak e rohamot.. ott feküdt az ágyon, gatyából kibújva, és mikor meglátott, szinte felháborodottan mondta, hogy nővérke, engem elfelejtett lemosdatni.. 

Hirtelen felment bennem a pumpa, de hát a beteg az szent nálunk, ezért vigyorogva mentem oda hozzá, és kedvesen megkérdeztem, hogy esetleg korlátozott a mozgásban? 

Mivel nem értette, csak nézett rám, folytattam.. 

- Vagy talán nem találja a mosdót, esetleg nem bírja felemelni a kezeit? Mert ha igen, akkor azt az irányt kövesse, és kezemmel a mosdó felé mutattam, és csak úgy mint otthon, legyen szíves szolgálja ki magát.. de itt már bizony felemeltem a hangomat, mert alig bírtam megállni, hogy orrba ne vágjam azt a hitetlenkedő szemtelen képét..

A másik gyöngyszem..

- Fiatal huszonéves török suhanc, tegnap érkezett, még csak katétere sincs, ez is olyan gyalogkakukk mint a mosakodni nem tudó. A szobában hál istennek csak 2 ágyban kellett haránt lepedőt cserélnem, nála csak megigazítottam, aztán futottam volna tovább, de megállított..

- Nővér, miért nem húzza át teljesen az ágyat? 

- Már bocsánat, de hiszen tegnap érkezett.. semmi baja az ágyneműnek. 

- Az engem nem érdekel, újat kérek..

- Elnézést, de nem tévesztette el véletlenül a címet? Ez a neustadti kórház, nem pedig egy 5 csillagos Hotel.

Hogy erre milyen pofát vágott! Teljesen kiakadt, mire cseppet sem finoman közöltem vele, hogy nézze, otthon sem húz az ember minden nap friss ágyneműt, úgyhogy, ha nem tetszik a rendszer, akkor menjen haza, és huzattasson az anyukájával minden nap tisztát.. 

Marhára érdekelne, hogy otthon hogyan él? Hogyan lakik? Milyen körülmények között? Mert amit művelnek, az már elképesztő! 

A munkahelyi empátia

Abban igaz egyet értünk, hogy ha valaki beteg és ellátásra szorul, annak mindennél előre valóbb a saját baja. Legyen az kisebb vagy nagyobb baj, annak, aki épp kénytelen azt elszenvedni, csak ez a fontos. Nem is inkább hathatósabb gyógyszert remél a nővértől, mikor panaszkodik, hanem inkább egy kis lelki támogatásra van szüksége. 

Lejegyeztem egy pár gyöngyszemet ebből a kategóriából. Mindegyik a szemem előtt zajlott le. A jobb érthetőség kedvéért leírom röviden az előzményeket is. 

Sem velünk, sem nélkülünk. 

Herr Morgóboró már több mint 2 hete nyűtte az idegeinket, mindenki arra várt, hogy mikor bocsájtják már haza. Privát páciens, szent és sérthetetlen, mellette muszáj volt mindenkinek jó pofát vágni, még akkor is, amikor nem igen akaródzott. De még kihúzta nálunk a 3. hetet is, igaz, a harmadik héten már nem volt izolálva, nem kellett szkafandert húzni mikor bementünk hozzá. Az utolsó héten minden nap amiatt sírt, hogy mikor mehet már haza, mert nagyon unja már, hogy ennyi ideig egy kis szobába van bezárva. 
Megjegyzem, mikor lett volna lehetősége a 3. héten arra, hogy kimozduljon, sétáljon, akkor az orra hegyéig húzta a takarót, és még arra sem volt képes, hogy elmenjen az automatáig saját magának szódát csapolni. 
De végre megkönnyebbülhetett az osztály, péntek reggel hazamehetett Morgó urasága.

Ma reggel -hétfő reggel- azzal várt Edit nővér, hogy itt van a kedvenced, nem sokáig bírta nélkülünk, a család biztos elment nyaralni valahova. Mars be hozzá, ha tudom dugjam be a zuhany alá, meg borotváljam is meg, mert úgy néz ki lassan, mint Nikolaus. Zuhany ugyan nem lett belőle, csak lavórból mosakodás, de a borotválást hagyta. 

Aztán bejött Edit nővér.
- Herr Morgóborgó! Miféle dolog ez már megint? Nem tévesztett össze minket egy elfekvő osztállyal? Ez itt a kórház! Ide beteg emberek járnak! Azért mert a család nyaral, nem kórházba kell magát bedugni, hanem Tagespflégébe, vagy Kurzzeitpflégébe! 

Herr Morcinak még a szeme is felakadt, és csak annyit bírt mondani, hogy de nem érzem magam jól, mindenhol csak fájdalmaim vannak.. ami igaz is, nem volt olyan virgonc, mint mikor hazafelé készült, le volt ám épülve rendesen. 

A spanyol temperamentum. 

Carmen egy igazi spanyol, annak is a bunkóbb változata. Velem együtt Pflegehelferin. 
Minden reggel akinek kell, segítünk a reggeli mosakodásban, pláne akkor, ha műtét után van, és mindenhonnan tyúkbelek lógnak ki belőle, az infúziós állvány meg olyan nehéz a ráaggatott sok szír-szartól, hogy alig lehet tolni. 

Egy csendes, nem nagyon követelődző nénike, aki amúgy fitt volt, csak eme felsorolt okok gátolták a megfelelő mozgásban, megkérte Carment, hogy segítsen neki.

- Miért is? - kérdezett vissza Carmen nagy hangon és nagy mellénnyel. 
-Magának nincsen két keze? Ugyanúgy kell mint odahaza! Tud menni! Tessék felállni, bemenni a mosdófülkébe, és mosakodjon le magának!  

Reggeli csúcs

Nyolc órakor jön a reggeli. Mivel a vacsorát meglehetősen korán kapják a kórházi áldozatok, el is hiszem, hogy reggel nyolcra már korog a gyomruk. Vannak türelmes és még-türelmesebb betegek. 
Egyszerre csak egy tálcát tudunk bevinni, sokszor fél kézzel tartom, míg a másikkal helyet csinálok az éjjeli szekrényen, mert nincs hova letenni. 

Az egyik háromágyas szoba következett. Én a kávét töltögettem, raktam rá a tálcákra, újságot mellé, Carmen pedig hordta be a szobába. Még le sem tette az első tálcát, mikor a harmadik ágyról türelmetlenül és udvariatlanul elkezdett kiabálni a beteg, és vele mi lesz? Nem kap reggelit? 

- Mutassa meg nekem, hogy hogyan kell egy embernek két tárcát egyszerre szervírozni!
 Vagy tudja mit? Ha megmutatja hogyan kell a harmadikat a fejem tetején egyensúlyozva bevinni, akkor maga után csinálom, és egyszerre mind a hárman kapnak reggelit! - vágott vissza azonnal csípőből Carmen. 

Komolyan mondom, néha én szégyellem magam miatta. 

A lehengerlő Nővér. 

Marija, a tipikus megtestesítője a tenyeres talpas orosz nővérnek. Mint egy világháborús tank. Jön, és mindenkit letarol. A munkatempója? Utolérhetetlen. Már nyugdíj előtt áll, de mindenkit leköröz. Én sem bírom vele tartani a tempót. Ha csak 5 fekvőbeteg van osztályon, ő abból is akkora stresszt tud csinálni, mint ide Hanoi. Nem is igazán szeretek vele dolgozni. 

Demens mamika, aki nehezen is mozog, mikor milyen kedve van. De a mosdatásnál partner, hagyja magát oldalra fordítani, ha kell. Mikor viszont ki kellene ültetni, akkor belebújik a kisördög, megfeszíti magát, és az istennek nem akarja hagyni, hogy kiültessék a székbe. 

Erre Marija: Hát mit képzel maga? Mi az hogy nem segít? Még elvárja hogy én emeljem ki erőből? Nekem is van ám fájós derekam, magamra is gondolnom kell, úgyhogy ne nagyon makrancoskodjon, hanem segítsen hogy áttegyem a székbe! 

És a mamika? na náááááááá hogy azért is megfeszítette magát, had szarja össze magát Marija! 

Másnap, nekem jutott a demens mami, Marija a harmadik betegnél szorgoskodott, osztotta az észt emelt hangon. 

Mosdattam a mamit, közben szóval tartottam. Dicsértem hogy milyen szép a bőre, és hogy nem is látszik rajta, hogy 85 éves. Közben észrevétlenül már ki is ültettem az ágy szélére, aztán felkértem egy táncra, hogy legyen szíves nekem segíteni, átülne a székbe? 

Marija a másik oldalon kajánul vigyorgott, aztán a vigyor egyszer csak lehervadt az arcáról, mert a mamim segítség nélkül felállt, megfordult, és leült a székbe. Egy újjal sem nyúltam hozzá :) 

Mert én ilyen is tudok ám lenni

Egy magyar páciens az intenzíven

Már indultam hazafelé, mikor utánam kiabált az egyik nővér, hogy szaladjak már le az intenzív osztályra, mert tolmácsolni kellene. 

Egy roma származású magyar fiatalember volt a gépre kötve, úgy a 30-as évei elején járhatott. Beszélt valamicskét, értett is valamicskét, de az orvos szerette volna, ha mindent tőlem hall a saját anyanyelvén. 

Hogy mi is történt vele, miért volt a gépekre kötve, azt nem mondta el, csak hogy mihez tartsa magát a fiatalember. Amúgy balesete sem volt, mert ahhoz túlontúl egyben volt, még egy kék foltot sem fedeztem fel rajta. 

És hogy mit kellett neki mondanom? Hát a következőket:

- Intenzív osztályon fekszik, és amíg a gépek rá vannak kötve, nem mehet onnan sehová sem.

- Ez nem egy egyszerű kórházi osztály, ahol aláír egy papírt, hogy saját felelősségére távozik, itt ilyen nincs, a kórház felelős érte addig, amíg ilyen állapotban van.

- Amennyiben el akar menni, az orvos kénytelen lesz a rendőrséget hívni, és erővel bezárják a pszichiátriára. 

Mivel nem ismertem a dolgok hátterét, ennyit elmondtam neki, és azt hittem itt a vége, mehetek haza. 

De szinte alig fejeztem be, a fiatalember bepörgött, felült az ágyban, le akarta magáról tépni a tappancsokat, kábeleket, közben rákot meg mindent emlegetve kiabált velem. Hogy mit képzelnek ezek, ő melózott egy jó hónapon keresztül, most van pár nap szabadja, és nem a kórházban akar feküdni, hanem haza akar menni. 

Aha... leesett már, hogy miért kell neki tolmácsolnom. 

Elkezdtem elölről. A családra hivatkozni mindig nyerő dolog, de most nem jött be, mert mérgesen mondta, hogy ne strapáljam magam, nincs se felesége, sem gyereke, akik hazavárják. 

- Akkor se kutyád, se macskád sincs odahaza? - kérdeztem vissza. 
- Nincs hát! - vágta oda keményen. 
- Akkor meg végképp nem értem, hogy ebben az állapotban miért nem tudsz nyugton maradni, ezalatt a pár nap alatt legalább kipihened magad. 

De neki halaszthatatlan dolga van odahaza,- kiabálta- és ha nem engedik el, majd kiveri az ablakot, és megszökik azon keresztül. 

A doki ekkor már alig tudta lefogni a kezét, hogy ki ne húzza a kanült a kézfejéből.  

-Na látja, ezért kértük, hogy jöjjön valaki hozzá, és a saját anyanyelvén próbáljon meg vele beszélni, mert csak azt hajtogatja, hogy úgyis elmegy. De hát látom, hogy magára sem hallgat, akárhogy próbálja neki megmagyarázni. 

-Tehetek még egy próbát, Doktor úr? Talán nem a legudvariasabb hangnememet választottam.

- No csak tessék, erre kíváncsi leszek- mondta vigyorogva.

Odamentem megint a fiatalemberhez. A bűbájos, együtt-érző  hangszínemet, amit  először vele, mint beteg pácienssel szemben használtam, a sutba dobtam, elővettem a kicsit búgóbb, mélyebb, lebaszósabb hangomat, ráncba rántottam a szemöldökömet, és komor tekintettel  így folytattam:

- Na idefigyelj kisapám. Úgy látom az előbb igencsak nem értetted meg, hogy mit akarok mondani neked.

- Tudod mit, az engem kurvára nem érdekel, hogy mikor és hol döglesz meg. Nem vagy te nekem se kutyám, se macskám, hogy egy könnyet is ejtsek érted. Pláne nem így, hogy olyan bunkó vagy, mint a sötét éjszaka, és nem akarod felfogni azzal a hülye f@szfejeddel, hogy tele vagy nyomva mindenféle szír-szarral, ami kizárja hogy volán mögé ülhess. - Miközben ezt mondtam neki, a jobb kezem mutató-ujjával a halántékát böködtem mérgesen.  

- Mert hogy karambolozol az úton, és megdöglesz, az a te egyéni problémád. 
A baj ott van, kisapám, hogy ilyenkor általában aki a balesetet okozza, az legtöbbször túléli, de nem egy ártatlan, vétlen ember halhat meg miattad. No ez a nem mindegy, tudod, ön és közveszélyes vagy, ezért nem engedhet el az orvos. 

- Úgyhogy nincs választásod, felfogtad?  Ez nem kívánságműsor, nem mehetsz el és kész. Csak azt döntheted el, hogy befejezed ezt a cirkuszt, és felnőtt, értelmes ember módjára gondolkozol és itt maradsz, vagy pedig folytatod amit elkezdtél, és akkor erővel bezárnak a pszichiátriára. 

- Ennyi! Baszta!  Világos voltam, vagy mondjam el még egyszer? - fejeztem be felemelt hangon, és nagyon mérgesen. 

És választ sem várva odafordultam a dokihoz. Neki is elmondtam, hogy kár, hogy a német nyelv ilyen szegényes a káromkodást illetően, mert nem tudom hitelesen visszaadni, hogy miket is mondtam neki, de a seggfej, ami náluk már börtönbüntetés-számban megy, az nálam egy kedveskedő szófordulat volt. 
És hogy, még miket is mondtam neki ebben a hangnemben. 

Nem volt ott egy hang ellenvetés sem, csak csendes vigyor.

De a pasikám is csendben maradt az ágyban, úgy látszik egy időre belefojtottam a szót. 

Hogy milyen sikerrel? Másnap a liftben találkoztam az intenzíves nővérkével, és mondta, hogy nem kellett a rendőrséget hívni :)     

A privát beteg. 1- 2 rész és a befejezés

1. RÉSZ

Fehér hajú, éltes öreg úr üldögélt az egyik privát szobában, nyitott könyvvel a kezében, de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral, és talán nem is látta azt, amit olvasott. Egy másik, régi reggel járt az eszében, amely épp ilyen friss és ragyogó volt mint ez, csak vidámabb és meghittebb.  

Azon a vasárnap reggel a terasz már ragyogó napfényben fürdött, a felesége megterítette az asztalt odakint, és nem sokkal később vidám csevejtől volt hangos még a kert is. Unokák meghitt kacagásától volt hangos minden, és az öregúr büszkén tekintett a három felnőtt fiára. Mindegyik megtalálta a helyét a világban, mindegyik kezébe igazi sikerszakmát adott, büszke is lehet magára azért, amit elért. Gyakran gyűlt össze így a család, mint most is, mert hála istennek, az élet nem sodorta őket el messzire egymástól.

Másnap az egyik fia kíséretében kivizsgálásra ment a kórházba. Az eredmény lesújtotta.

Rák, áttételekkel.

Az öregúr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli a szemét az álom, és az ilyen ragyogó reggeleken az emlékezés odahajtja az ablak mellé. 

Most a főorvosra várt. Az ő privát betege volt. Nem elég hogy a rákkal küzd nap mint nap, még valamilyen urológiai probléma is fellépett. Műtét. Anélkül sajnos nem megy. 

A műtétet egész jól bírta, utána ugyanúgy lábadozott, mint a hozzá hasonló korú idősek. Az első nap ágynyugalom, aztán lassan mobilizálás. Napközben mikor be-be kellett valami miatt szaladnom hozzá, láttam hogy már csoszog, de azt is, hogy nagyon keveset eszik. 

Aztán pár napig nem láttam, szabad voltam, és teljesen ledöbbentett a látványa, mikor visszamentem dolgozni. 

A lélek szinte csak hálni járt belé, nem volt hajlandó a lábát sem letenni az ágyról, bármit mondott neki a nővér, csak morgott, dühöngött. Kezelhetetlen volt.  

Szombatra általában akit lehet hazapaterolnak a kórházból, ez a szombat pedig kivételesen nyugodt volt. 10 órára már mindennel végeztünk, a betegek már rég elfelejtették azt is hogy mit reggeliztek, csak az öregúr előtt árválkodott még a reggelizős tárca. Hozzá sem nyúlt semmihez, csak a kávéba kortyolt bele egypárszor. 

Schwester Maria beküldött hozzá,  hogy segítsek neki a mosakodásban. Rám bízta hogyan csináljuk, neki már nem volt türelme az öregúr morgásait hallgatni. Gondolta, nekem most úgyis van időm annyi mint a tenger, hátha ki tudom legalább ültetni az ágy szélére valahogy.

Ahhoz, hogy a mosdótálat feltegyem az éjjeliszekrényre, le kell pakolni a reggelizős tárcát. De csak úgy szó nélkül nem vihetem ki, teszek még egy próbát nála, hátha eszik valamit. 

- De hát így hogy akar erőre kapni, ha semmit nem eszik? Nem szereti a friss zsömlét, vajjal, lekvárral, kávét kortyolgatva hozzá? 

- Vagyis, nem is csodálom, hogy eddig nem evett semmit - folytattam, miközben felemeltem a kést, amit kapnak a betegek -  mert ezzel a késsel, amit a reggelihez adnak, egy macskát is agyon lehet ütni, de a zsömlét azt tutira nem lehet kettévágni...  

Mintha egy icipici mosoly bujkált volna a szája szegletében :) 

- Dehogynem, szeretem. Azt reggelizem odahaza mindig. Mire végezek a fürdőszobában, addigra a feleségem mindent előkészít, és együtt reggelizünk. 

-Akkor megengedi hogy segítsek?? Kettényiszálom valahogy ezt a zsömlét, megkenem vajjal, lekvárral, hozok friss kávét, és ha kicsit is, de egyen belőle legyen szíves.. aztán meg itt van a joghurt, azt is ehetne egy kicsit..

- De én nem szeretem a gyümölcsös joghurtot, csak a natúrt..

- Na, akkor legyen szíves eszegetni, én meg elmegyek natúr joghurtot keresni.

Azzal sovány vaddisznó vágtában elrohantam, és mire kerítettem a másik osztályról 2 doboz sima joghurtot, azalatt az idő alatt majdnem megette az egész zsömlét. 

Félsiker..

Akkor hajrá, folytassuk. Megkérdeztem hogy megpróbáljunk - e bemenni a fürdőszobába letusolni, de ahhoz nem volt kedve. Viszont az ágy szélére szívesen kiült. A hajmosós sapkával kicsit rendbe szedtük a rakoncátlan fürtjeit is, közben Maria is benézett, hogy mi a fenét csinálok, innen akarok e nyugdíjba menni?

A fejemmel a majdnem üres tálca felé billentettem, vette a lapot, és intett, hogy maradjak, nem is zavart tovább, behúzta maga után az ajtót.

Szépen rendbe raktam az öreg urat, nem siettem, az ő tempójában csináltunk mindent, közben beszélgettünk erről is, arról is :) 

Mikor délben vittem neki az ebédet, már mosolygott, és nem mondta, hogy ahogy behoztam, úgy vigyem is kifelé.. 

Megtört a jég.   

2. RÉSZ

Vasárnap a Renáta munkája is ránk hárul, mert ő csak szombatig dolgozik. Ő nem ápol, hanem a reggelit osztja ki, szedi össze, rendet tart a nővérszobában, és a többi. Tehát vasárnap én voltam a soros a reggelikiosztásban. 

Mikor bevittem az öregúr szobájába a tárcát, már azonnal, kérés nélkül vágtam neki ketté a zsömlét, kentem meg vajjal és lekvárral. Gondoskodtam neki extra natúr joghurtról is, nem lehetett egy szava sem. Segítettem neki felülni, kibogozni a sok csőből, mert mindenhonnan tyúkbelek lógtak ki belőle. 

Mire odaért a vizit hozzá, meg is evett mindent.

A főorvos, akár szabadnapos, akár nem, minden hétvégén bejön a privát betegekhez. Mikor végeztek a vizittel, Maria odajött hozzám, és megkérdezte hogy mit csináltam tegnap? 

Tessék? Csak lestem értetlenül, azt hittem valamit elrontottam.

- Mi az hogy mit csináltam? - kérdeztem vissza- nem értem mit akarsz...

- Csak mert az öregúr megkérte a főorvost hogy amikor műszakban vagy délelőtt, mindig te menj be hozzá reggel segíteni. Szóval mit csináltál vele? 

- Na, mit, ugyan mit? Fejbe  vertem egy kalapáccsal. 

10 óra után tehát megjelentem a kisöregnél, kilátásba helyezve egy nagy-nagy zuhanyzást, de lemondta, nem volt kezdve hozzá. A hangulata sem a legjobb volt. 

Hogy eltereljem a figyelmét, elkezdtem viccelődni vele, de nem jött be, komor felhők úsztak át vészjóslóan a tekintetén, nem sikerült jobb kedvre derítenem. 

Megkérdeztem tőle hogy mi a baj, fáj talán valamije? 

-Igen, fáj! - emelte fel hirtelen a hangját.

- Fáj minden, fáj, hogy olyan igazságtalan az élet! Fáj, hogy miért pont én, és hogy miért pont rákot kellett kapnom! Tudod hogy már mennyi mindenen mentem keresztül miatta? És most még ez a műtét is hozzá! Nem bírom magam túltenni a gondolaton, hogy mennyi van még hátra! Nem vagyok már fiatal, miért nem lehet nyugodtan leélnie az embernek azt a kicsit, ami még hátra van? 

- Igen, tudom hogy van felesége, aki elkészít Önnek mindent reggelire, amíg  Ön a fürdőben van. Ezt már hallottam Öntől. De milyen életük volt? Boldogok voltak? Vannak gyerekeik? Vannak unokáik? 

És ekkor kezdett el mesélni a családjáról, hogy mennyi mindent köszönhet a feleségének, hogy milyen büszke a fiaira, és hogy milyen aranyosak az unokáik. 

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, megsimogattam, kicsit megpaskoltam, és egy-életem, egy-halálom, belefogtam a mondandómba. 

- Azt mondta, hogy nagyon szép élete volt és van a felesége mellett, és sikerrel felnevelt három szép fiúgyermeket. Akkor miért nem tud ebből erőt meríteni? Önnek annyi minden megadatott, ami másnak nem. Ez adjon erőt Önnek. 
Tudja milyen nehéz lehet most a feleségének, és a gyerekeinek, így látni Önt? 

 Azzal az érzéssel feküdni le minden este, és kelni fel minden reggel, hogy nem tudnak segíteni, hogy nem tudják a fájdalmát csökkenteni? Ez a legszörnyűbb dolog a világon, tehetetlenül nézni a szerettünk fájdalmát.

- És miért kell azon rágódni, hogy miért pont én, és hogy meddig élek még? Van ennek valami értelme? Én még csak 55 vagyok, de lehet hogy holnap be sem jövök dolgozni, mert meghalok az éjjel. Már túl vagyok két tüdőembólián, hol van arra a biztosíték hogy nem kapok egy harmadikat, és hogy azt túl élem? Mi lenne velem, ha nem tudnám magam túl tenni ezeken és csak ez járna az eszemben? 

- Felejtse el Ön is ezeket a dolgokat. Azt csak a Jóisten tudja odafent, hogy mennyi van még nekünk hátra. Akkor azt a keveset, ami még hátra van, minek aggodalomban eltölteni? Inkább élvezze ki még azokat az éveket, amit kap, és örüljön annak, hogy még tud mosolyogni, és hogy ez a mosolygós nagyapa arc marad meg majd az unokák emlékezetében. 

Komor tekintettel hallgatott végig. Láttam hogy felhúzza a szemöldökét, és hogy ráncba szalad a homloka. Láttam a remegő szája szélét, hogy birkózik magával, és nem tudtam mire gondolni. A kezét még mindig tartottam, meglepő módon nem húzta ki a kezemből. 

Csak álltam ott mellette, majd egy percen keresztül, szótlanul. Nem mertem levegőt sem venni. Vártam a reakcióját, a lelki szemeimmel már láttam, hogy nagy pofonnak leszek kis gazdája. 

Talán túlságosan elvetettem a sulykot? 

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a komor ráncok lassan feloldódnak, már nem húzta annyira össze a szemöldökét, lassan kisimultak teljesen a ráncok, és éreztem ahogy vissza szorította barátságosan a kezemet. 

Aztán mint mikor a sötét felhők mögül kibújik lassan a napsugár, úgy kezdett el ő is mosolyogni, először csak picit, a szája szögletében, aztán egyre szélesebb mosolyra húzódott a szája :) 

Nem lettem kis pofonnak nagy gazdája! 

- Tudja mit, igaza van! Tegyük le itt és most ezt a terhet, és élvezzük azt ami még hátra van! Köszönöm Schwester Erika! 

Belenyúlt a szekrényke fiókjába, kivette a pénztárcáját, és megpróbált remegő kezekkel egy kis pénzt kivenni belőle. Lefogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy erre semmi szükség nincsen. De hát ő olyan hálás, hogy neki muszáj emiatt valamit adnia nekem. 

Azt lehet, mondtam, és a mutatóujjammal az arcomra böktem, és odatartottam neki, hogy oda kérek egy cuppanós puszit. 

Meglepődött rendesen, és remegő ajkakkal de odanyomott egy cuppanósat. 

Aztán eljött az a nap is, amikor közölte vele a doktor, hogy másnap haza mehet, mert jók lettek az eredményei, és már se katéter, se tyúkbél nem lógott ki belőle sehonnan sem. 

A szociális osztályról azonnal jött hozzá valaki, felmérni hogy hová megy haza, és milyen segítséget kap a családtól, vagy gondoskodjanak neki mobil Pflege szolgálatról. Ilona nagyon sokat megfordul nálunk, szinte minden öregebb hazamenő pácienst megkérdez. Nem nagyon kedvelik a lányok, mert olyan mint aki fent hordja az orrát. Renáta már nem is köszön neki, én úgy gondoltam, nem esik le a fejem, ha biccentek, vagy ha elvigyorodom. Muszáj nekem is olyan barátságtalannak lennem, mint ő?? 

Betoltam a kiskocsimat a raktárba, hogy feltöltsem ágyneműkkel, és kötszerekkel. Szinte csak a fejem látszott ki mögüle, pakoltamban fél szemmel láttam hogy Ilona húz el a raktár mellett, aztán féket hirtelen behúzva, visszalépett az ajtóhoz, és azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok a Schwester Erika? 

Csak néztem nagy szemekkel, hogy mit akarhat tőlem, és csak bólintottam hogy igen, én vagyok..

- Akkor csak hogy tudja, szeretném közölni Önnel is, de elmondom az ápolási igazgatónak is, hogy Ön akkora dicséretet kapott az egyik pácienstől, hogy ilyet még nem hallottam. Valamint minden, amit Ön megpróbált neki átadni, az az utolsó szóig célba ért.

 Egy teljesen más ember lett belőle. Gratulálok önnek,-és ezzel  otthagyott. 

Azt az érzést, ami akkor elöntött, nem lehet leírni. Otthagytam csapot papot a raktárban, könnybe lábadt szemekkel beszaladtam a kisöregemhez, és most én adtam neki két nagy puszit. 

Nem kellett magyaráznom, hogy miért, tudta magától :) 

Befejezés

Ilonával a szociális osztályról naponta többször is találkozom. Mikor meglát, már előre, hangosan, mosolyogva köszön, hogy jó reggelt Schwester Erika..

Renáta, mikor először meghallotta, hogy Ilona előre köszön, csak lesett nagy kikerekedett szemekkel, és azt kérdezte: 

- Mit csináltál vele? Fejbe vágtad őt is egy kalapáccsal?

  

   

Szőke nő motorozik :)

A vasparipákhoz való viszonyom meglehetősen kérdőjeles. Még serdülő lány voltam, mikor egy vasparipán hárman akartunk átmotorozni a szomszéd faluba, a töltés tetején. A töltés aljában a csalánosban landoltam. Azóta kicsit húzom a számat, ha a motor jön a szóba. 

Tegnap vissza kellett mennem műszak után, mert délután volt egy ambuláns páciensem. Ha kocsival megyek, akkor ilyen időben egyszerűen nem lehet semerre sem parkolóhelyet találni. Ráadásul olyan kis szar utcák vannak, hogy nem is olyan rég egy hülye letörte a tükrömet. Megoldás? 

MOTOR

Nagy nehezen előcígeltem a drótszamarat a garázsból. Alig bírom lecibálni arról a piszakfáról amin áll, én is borulni akarok vele együtt. 

Na, akkor induljunk. Hoppá, de bonyolult egy műszerfal. Hogy is kell elindítani? 

Húznom kell a féket, közben meg nyomni kell egy gombot. Nem megy.. de van ott egy másik gomb is, huzigáljuk csak azt is, jobbra is, balra is.

-sehol semmi..

Bakker, csak nem autóval kell mennem, mert nem bírok elindulni? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, beindult, de hogy mi a csipkedíszes franckarikától, arról fogalmam sincs.. nem baj, a lényeg hogy ketyeg.. 

Gyerünk, mert előbb tankolni kell.

A benzinkúton körbejártam a drótszamarat, de hol a fészkes fenébe kell beleönteni a benzint? 

Hilfe!! Telefonos segítséget hívni! 

-Josef, hol a nyavalyában van ennek a szarnak a tankja?? 

- Emeld fel az ülést..

- Micsoda? Azt ahol ülök? Minek emeljem fel? Oda töltsem a benzint ahol a táskám van?

- Ne jártasd már annyit szádat, emeld fel azt a kibaszott ülést! Felemelted már?? 

- Ja.... tényleg.. ott van a tanksapka..tankolok, fizetek, de ne tedd le, maradj vonalban, hátha kellesz még. 

Egy perccel később...

-Josef! Hogy a nyavalyába indul ez a szar? Nyomom ezt a nyavalyás sárga gombot, mint vak a kapucsengőt, mégsem csinál semmit..

- Mozgasd meg felette azt a kis fekete kapcsolót..

- Mozgatom, nyomom, de semmi, nem megy..

- Ráadtad egyáltalán a gyújtást? 

- Mit? Jaaaaaaaaaaaa, a gyújtást?  A fenébe.. hiszen a slusszkulcs itt lengedezik az újjamon. Be se dugtam :) 

Slusszkulcs bedug, gyujtás ráad.. gomb benyom, motot pöcc röff.. irány Hawai :) 

És még élveztem is, csak a kezem akart lefagyni, holnap megyek venni egy motoros kesztyűt. 

És ilyen szép, virágba-borult utcán motoroztam :) 

Még egy ilyen hibbant pasast nem hordott a hátán a föld :)

Hogy kiről is beszélek, nanááááá hogy a Zembörről! 

Akkorát nevettem, hogy ezt frissiben nektek is el kell mesélnem :) Tehát, helyzetjelentés Combos Josef háza tájékáról. 

A legtöbben tudjátok, hogy hol dolgozik, azok kedvéért írom le, akik nem ismernék. Grillcsirkét süt és árul a drága. 

Mivel ezekben a hideg téli napokban a nyitott kocsiban összeszedett egy jó kis tüdőgyuszit, úgy döntött, hogy munkahelyi leírás ide vagy oda, de nem akar a kocsiban fagyott kakas lenni, ezért a céges-szimbólumos fekete póló felé felvett egy meleg polár fekete felsőt. Mert a kocsiban csak addig akar lesülni a hátadról még a bőr is, amíg a röpke órácska alatt pirosra, ropogósra nem sülnek a combikák, pipik, utána pedig ugrálhatsz, hogy nehogy odafagyjon a lábad a padlóhoz. 

Ma egy nemszeretem városkában kellett letömnie az emberek torkán a falatot. Nemszeretem városka, mert nem nagy a forgalom, alig esznek, tehát kevés a vendég, és túl sok az unalom. Márpedig Combos Josef a pörgést, a nevetést, a jókedvű és elégedett vendégeket szereti. 

Nagyot nézett azonban a mai napon. Mi a fene lelte ezt a kisvárost, az emberek csak jönnek, vesznek, esznek, telik a kassza. Olyan virágos jókedve kerekedett, hogy nem is fért a bőrében. 

Kora délután, mikor kicsit megcsappant a sokadalom, besétált a pékségbe kávét venni magának. Kifelé jövet örömmel konstatálta, hogy egy éhes vendég kívülről támasztja a pultot. 

Hogy mi a fene is bújt belé, nem tudom, de ahelyett hogy egy elegáns lendülettel felugrott volna a porondra, és széles vigyorral megkérdi, hogy mit tetszik parancsolni, odaállt a kocsit kívülről ő is megtámogatni, a másik pasas mellé. Feltette a pultra a pohár kávéját, komótosan beleöntögette az egyik tejszínt a másik után, és várakozóan körbe körbe tekintgetett, mint aki szintén az eladót várja..

- Hát igen, én is várok-  mondta a potenciális vevő. Két csirkecombot akarok magammal vinni. 

- Nekem meg egy egész csirke kellene- felelte neki hirtelen ötlettől vezérelve a Zembör, - de ki tudja, mikor jön meg az eladó, hol is van egyáltalán? 
-Tudja mit- folytatta ez a nem normális lökött ürge..- bemegyek én a kocsiba, és kiadom magának azt a két csirkecombot, nem fogok én sem tovább itt várni..

- De azt lehet, csak úgy egyszerűen?- kérdezte kikerekedett szemmel a vevő.
   
- Persze hogy lehet, majd itt hagyjuk a pénzt a pulton érte, - felelte szemrebbenés nélkül a Zembör neki.

Aztán egy elegáns mozdulattal, azzal, amivel már az első pillanatban fel kellett volna ugrania, felugrott a kocsiba, kezébe vette a húsos ollót, és elkezdte levágni a nyársról a két csirkecombot. Már a tálcán hevert a pipicombi, mikor Josefünk a pékség felé pillantva meglátott kijönni onnan egy idegent..

- Hűűűűűűűűha, jön az eladó, és eldobva a kezéből az ollót kiugrott a kocsiból. 

Ti még így sprintelni embert nem láttatok, mint ahogy azt ez a szegény lóvá tett vevő tette.. 

Sansza sem volt Josefünknek hogy utólérje, ezért a nevetéstől már fuldokolva kiabált utána, hogy hééééééééééé, álljon meg, jöjjön vissza, csak tréfa volt az egész :) 

De a világcsúcsot futott ürge is jól járt, mert Josefünk engesztelés fejében ingyen adta oda neki a két csirkecombot. 

- Megjegyeztelek, ember, megjegyeztelek- mondta neki nevetne a kuncsaft, és magában továbbra is rötyögve elégedetten távozott . 

Kinek ilyen, kinek olyan a rózsaszín szappanbuborékja.. az enyém egészen különleges volt :)

Kedves Baromfitársaim a tyúkudvarban :) 

Mint tudjátok, mi, a két lábbal a földön álló, és szorgalmasan kapirgáló, dolgunkat tevő emberek egyszerűen, egy túltengő és csapongó képzelettel megáldott nővérke által, aki orvosnak hazudta magát, és mindenkinek orvosi tanácsokat osztogatott - le lettünk földhözragadt baromfizva. 

Míg ő, a kupac trágyadomb tetején üldögélve, a ragyogó égbolton szárnyaló sasok röptét figyelve azt elirigyelte, de olyannyira, hogy szentül meg volt győződve arról, hogy ő egy szénakupac tetején pihengető sas, aki a szemében undorral és megvetéssel tekint le a baromfiudvarban (a nővércsoportban) szorgalmasan kapirgáló sokadalomra, és akinek az a sorsa, hogy a magasban hasítsa a fénylő kékséget, versenyre kelve a lágy széllel, vagy akár a tomboló viharral is. 

De nem csak ilyen irányban csapongott az elméje, mivel elégedetlen az életével, kitalált magának ezt is, azt is, hazudott egy másik munkát, szeretőt, szerelmet, rózsaszirmos illatos fürdőt, repkedő szappanbuborékokkal. 

 

Nnnnnnna, a kutyafáját neki! 

Jelentem, nekem is megvolt a szappanbuborék! Olyan, amilyet ez a hibbant elméjű tyukinca kitalálni sem bírna, mert ilyet csak az élet tud produkálni, az az élet, ami néha keserű, szomorú, sokszor fájdalmas, de ami mégis csak az enyém, amiért megszenvedek, megküzdök, aminek végül is megtaláltam már az értelmét.. Tudom, tudom, kicsit sokára, de jobb későn, mint soha :) 

Róttam az utamat a véget nem érő kórházi folyosón, szorgalmas tyúk létemre itt is, ott is kisegítve. A reggeli rutinnal már végeztünk, lement már az orvosi vizit is, feltöltöttem a raktárból a kiskocsinkat minden jóval, ami a napi munkánkhoz kell. Az egyik szobából csengetett egy bácsika, pont ott haladva el, azonnal be is mentem hozzá, tudtam hogy nehezen mozog, egy pár méter megtétele neki az örökkévalóságig tart, de csinálja egyedül! Respekt! 

A wc-n üldögélt, és elmutogatta, elnyögte - sajnos erősen beszédhibás is- hogy telecsorgott a pelenkanadrág, ugyan adjak már neki egy másikat. Hogy ne kelljen felállnia, egyszerűen csak levágtam róla és akkor vettem észre, hogy bizony más is besikeredett abba gatyóba, nem csak a folyékony elem :) 

Rászóltam, hogy el a kezekkel, maradjon nyugton, azonnal visszajövök egy tiszta nadrággal meg nedves lemosó kendővel, el ne merjen nekem szaladni onnan. 

Alaposan lemostam hátulról, és megkértem, hogy ugyan már, úgy csupaszon, de jöjjön már ki abból a szűk lyukból, mert ott nem tudom ráadni a pelusnadrágot. Mivel kis törölközőt elfelejtetem vinni, a menetszélre akartam bízni, hogy leszárítja a popót, mire az ágyhoz ér. 

Elindultunk, lassan, megfontolva minden centimétert :) 

Közben a mozgástól beindultak a belső szervek működései, ha nem is mind, de a belek elkezdtek rendesen dolgozni, és menet közben mélyebb, magasabb frekvenciájú hangok törtek elő hátulról, rövidebb, hosszabb intervallumban. Igen ám.. de mivel én tényleg nagyon alapos voltam, habzott ám a kendőtől a popó rendesen, minek következtében apró szappanbuborékok sokasága tört elő, minden lépésnél.. Na jól van nnnnna, igaz ez nem volt rózsaszín, mint a regényekben, de szaga az volt! Még ha nem is rózsaillatú, de akkor is az én szappanbuborékom volt!