Attila után szabadon, Erika, a Marienkarankenhaus legújabb istencsapása :)

A vak vezeti a világtalant folytatása.

Péntek reggel,  tehát a feladat újra adva, mars Mamihoz, mert állítólag a reggeli után hazahozhatom.

Egy óra hosszas kocsikázás után találtam egy parkoló helyet, igaz  nem a kórház mellett, de legalább nem a dombtetőn.  Azt hittem, hogy Lolli már útra készen lesz, de 11-ig nem hogy orvost, de még takarítónőt sem látott.

 

Már meg is ebėdelt, és még  semmi mozgás. 

Hogy lesz  ebből  ma hazamenetel?  

Ott tébláboltam a folyosón,  abban reménykedve,  hogy csak összefutok egy olyan hivatalos személlyel,  aki fel tud homályosítani. 

Téblábolás  közben megütötte a fülemet a nővérszobából a következő csevej. 

- Frau Sprengel wird am Montag oder am Dinstag...
- azaz : Lola hétfőn vagy kedden  fog. ..A többi kiesett,  a fantáziámra lett bízva. 

 

De nem nagyon foglalkoztam ezzel, mert közben megjelent egy nővérke egy dizájnos tolószékkel, és meginvitálta Lollit egy kis kórházi kiruccanásra, egy kis terheléses EKG -val összekötve.

Lolli mondta, hogy szeretné ha vele tartanék, mivel hogy én vagyok itthon a gondozónője. Erre a nővérke kapott az alkalmon, és úgy, ahogyan volt,  tolókocsistól, feladatostól lepasszolta nekem, megmondta, hogy hova toljam,  és viszlát...

Nem tévedtünk el, volt GPS a tolókocsiban  :)

Először megmérték mind a 2 kezén meg a lábán egyszerre a vérnyomását. A lábainál picit alacsonyabb volt, mint a karján, de azt mondták,  hogy ez, ebben a korban  teljesen normális. 

Következő vizsgálószoba.... 

Egy cool cangára kellett felpattannia, teleaggatták tappancsokkal,  ha még világított is volna,  beállíthattam volna a sarokba karácsonyfának. Kiadták  neki az ukászt,  hogy el kell érnie az 50-es sebességet,  aztán addig tekerni, amíg bírja erővel, az sem baj, ha teljesen kifárad, épp hogy nem bukik le a cangáról, de tekerjen..

Na, ezt jónak mondták..pont neki, akinek sem türelme nincsen, sem kitartása, kivéve persze ha a végcél egy 5 csillagos étteremben az ebédhez megterített asztal..

Elkezdett tekerni..eleinte vigyorgott mint a töklámpás, hogy, de ugyan már,  ez is feladat, hisz megy ez, gond egy szál sem...aztán kezdett a szeme kikerekedni, mert egyre nehezebben tudott tekerni...

Húha, láttam, hogy itt be kell segíteni, mert mindjárt feladja, ezért elkezdtem lelkesíteni ....

- na, gyerünk, tudod, nem feladni... látod,  megy ez, jövőre benevezünk a Tour de Francosra,  nyomjad még,  nem feladni...

Csak nevet nekem, és mondja, hogy könnyen beszél  az, aki nem néma,  aki csak  ül a fenekén nyugodtan a széken.. és tekert még tovább, de egyre lanyhulóbb elánnal.  

Huha, itt még egyéb praktikákra is szükség van,  és épp ezért kilátásba helyeztem neki egy óriási tortaszeletet, ha teker még egy kicsit..

A nővérke jót szórakozott rajtunk, és csak nézett,  hogy egy beígért  szelet tortának mekkora ösztönző hatása van. Pláne mikor hozzátettem,  hogy ráadásul dió tortát láttam a büfében.

 
- de extra tejszínhabot is kapok hozzá ??
- mi az hogy...ki sem fog látszani a
tejszínből..

 

A nővérke  elkönyvelte, hogy ilyen bolond csapatot sem látott még, és maximálisan meg volt elégedve a mami teljesítményével.

 

A kezünkbe nyomták a papírokat,  és mondták hogy menjünk vissza a 6. emeletre. Kicsit értetlenkedtem, hogy ez eddig rendben van, de mi az UH. miatt vagyunk itt.. Az nem lesz?? Széttárt karok volt erre a válasz, fülig  felhúzott vállakkal.

Akkor vánszorogjunk vissza. Függőlegesen a mozgásunkat megoldotta a lift, a problémát a vízszintesen való  kutyagolás jelentette, mert hogy meglehetősen hosszúra sikeredett folyosólabirintusok nehezítették meg a dolgunkat. De ha sántikálva is, de betoltam a célba. Kiültettem az asztalhoz,  kitoltam a szobából a tolószéket, szenvedem egy kicsit a lábam miatt, mikor is nyílt  az ajtó...

De jóóóó, jön a papir, mehetünk haza.. de nem a papír jött,  hanem megint  tolókocsistól a nővérke.  

Bocsánat,  bocsánat, de megint vissza kell menni az 1. emeletre, mert most jön az UH  vizsgálat...

Nem írom le inkább,  hogy mit gondoltam,  mert belepirul a papir. 

Letudtuk. A konklúzió az volt a főorvos részéről, hogy engem kell a tolókocsiba ültetni,  és maminak kell engem toligálnia, mert neki semmi baja az égegyadta világon. Semmi nem indokolja, hogy itt maradjon, mert makk egészséges. Mehetünk haza  még  ma.

Szárnyakat kapva toltam visszafelé mamit, és nagy izgalommal eltelve várakoztunk a szobában, hogy mikor jön már valaki, aki kirúg innen minket. 

Várunk, csak várunk...

Még mindig  várunk..

Egy unatkozó és várakozó Lollinál azonban nincs rosszabb a világon.

Hoppá, ekkor villant be a fejembe a nővérszobai beszélgetés, miszerint a Lolli hétfőn  vagy kedden  fog....csak nem hazamenni?? 

- gondolkozzunk csak logikusan..

Privát paciens, extra kérésekkel, bolondok lesznek hamar elengedni, mikor jól  megfejhetik a biztosítót..

Erika azonnal a cselekvés hímes  mezejére  lépett.. 5 perc sem volt, és minden a kofferben landolt, Lollit kivéve. Még a zippzárt is behuztam rajta...

Meg kellett gyorsítanom a dolgokat. 

Kimentem a nővérszobához,  ahol még egy " idővel majd naaaagy orvos leszek, de most még csak lapuló nyuszi vagyok", szóval egy tanoncdoki is növelte a létszámot. 

Intettem a nővérkének, hogy jöjjön kicsit közelebb, mert nem akartam a szentélybe  betörni..

Aztán szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy mivel mi csak az UH miatt vagyunk itt, és azzal semmi gond, kérdezze nyugodtan a főorvost, aki csinálta, tehát, a mi kofferünk már össze is van pakolva,  indulásra készek vagyunk.. Mikor indulhatunk??

A döbbenettől szóhoz sem jutott.. A szemei kikerekedve kocsányon lógtak, és nem akarta elhinni, hogy ilyen megeshet..

- Tessék, hogy egy ilyen incifinci kis Betreuerin kijelenti, hogy hazaviszi  a pacienst? Csak úgy kijelenti?- ezt olvastam le az arcáról.  

Rögtön elkezdett kioktatni. 

- Mit képzelek én egyáltalán, hogy dönthetek el én ilyesmit? ...

És még mielőtt  túlságosan belelovalta volna magát a mondandójába, a szavába vágva újra kijelentettem, hogy akármit is csinál, nem alszik itt mégegyszer Lolli.

Ekkor lépett közbe a halk szavú, alig észrevehető nyuszidoktor, a telefont megfogva nyugtatott meg, hogy előbb utánajár,  és meglátja hogy mit tehet. 

- Nem meglátni, hanem csinálni..haza akarunk menni, még ma...Hajrá. ..és ott hagytam...

Nem mertem hátranézni, pedig kíváncsi lettem volna az arcára..

De már fáradt voltam, nyűgös voltam, éhes voltam, fájt a lábam.

Erre mami:
- mikor hozzák már a kávémat?
- mit fogsz főzni otthon, vagy menjünk étterembe?
- hogy nézel ki? Milyen póló van rajtad, látszik az úszógumid...

És ezen a 3 témán lovagolt, nekem nem hagyva békét...hát, besz@rás..én harcolok az egész osztály ellen, hogy hazakeveredjünk, ő meg azzal szórakozik, hogy előnytelen T short van rajtam...ááááájsch......

Hogy befogjam a száját,  elmentem inkább megvenni a tejszínhabban  fürdő tortaszeletet. Kapott egy liter kávét is, mert az osztályon látszata sem volt a kávé és süti osztásnak.

Eszegettünk,  és vártunk. 

És még mindig vártunk.

 

Berobogott a kisdoktor,  és közölte, hogy a professzor személyesen jön nemsokára hozzánk. Röviddel este 6 előtt be is futott, csak a hétvégére engedett bennünket haza, azzal, hogy hétfőn reggel 9-ig menjünk vissza.

Este 9-re be is vásároltam, szombaton pihenéssel kombináltan takarítgattam, ma, vasárnap meg csak fekszem, és az apró szenteket is leszedtem az égről,  annyira fáj a lábam.. 

  

Fektemben pedig lepötyögtem nektek, hogy a Marinkrankenhaus Kardiológiai osztályán hogyan lettem Attila után, én, Erika, az Isten második ostora  :))

Amikor a vak vezeti a világtalant..

A hazaúton Grömitzből összeszedtem egy izomgyulladást. Nem kellett hozzá más, csak végeláthatatlan, bedugult autópálya, mindegy hogy melyikről térsz melyikre, a jobb, a baloldali, vagy a középső sávot választod..Garantáltan kiüt. Pláne ha 10 óra hosszat araszolsz benne, reumatikus csigára hasonlítva.

De túléltük. A következményekkel már annál nehezebben birkóztam meg. Lebénult a lábam a szó szoros értelmében.

Mars az orvoshoz.. nem szívesen, mert biztosítás ide vagy oda, mivel privát biztosított vagyok, éves szinten 1200 euróig magamnak kell állnom minden számlát, kivéve, ha felvesznek a kórházba kezelésre. Azt rögtön fizeti a biztosító.

Mivel nem javultam, sőt, egy egyszerű 10 perces út megtételéhez röpke 1 óra hosszára volt már szükségem, elveimet sutba, magamat az autóba vágva, fogcsikorgatva, de elmentem a kórházba. Imádtam pedálozni, ha csak moccintani kellett a lábam, már könny szökött a szemembe. Hasonlóképp bevonszoltam magam a kórházba, ahol röpke 7 óra alatt kiderítették, hogy nyugi, nem trombózis (ettől féltem nagyon) hanem csak izomgyulladás. 

Megvigasztalt a doktornő, hogy ne várjak azonnali javulást, eleinte csak fájdalmasabb lesz, de aztán lassan, fokozatosan terhelhetem a lábam.

Az első három napban, segítségem lévén, csak feküdtem, és ordítottam. Aztán mami kijelentette, hogy lesz@rni a lakást, csak enni adjak neki, de nehogy főzni merjek, készkajákat pakoljak az asztalra, amit csak melegíteni kell.

Ennek a megható figyelmességnek hála, lassan javultam. Már eljutottunk oda, hogy elmentünk együtt megint Feuersbachba sétálni, igaz rá kellett szólnom Lollira, hogy ne száguldozzon nekem ott a rolátorával, mert nem bírom követni. Itt nem kell ám kilométerekre gondolni, ez csak olyan kb. 800 méteres út, oda vissza, amit mamival minden nap megteszünk. De ez most nekem elég is volt :)  Több mint elég.

De elérkezett a nagy nap, amikor Lollit be kellett vinnem a kórházba, a kardiológiára, kivizsgálásra. Egy éve, hogy szívinfarktusa volt, már épp ideje volt ennek a kivizsgálásnak.

Becuccoltam az autóba, mivel ott kell aludni egyet, csak másnap hozhatom haza, a koffer indokolt volt.

Tolókocsival nem toligálhatom a kórházban, mivel a szobában azzal nem tud megmozdulni, tehát marad a rolátor. De hol parkoljak? Ha lemegyek a kórház hivatalos parkolójába, akkor onnan nem tudok vele felmenni, mert az utolsó, számunkra bevehetetlen akadály, egy hosszú lépcső..

Na, majd lesz valahogy, de már előre elrettentett a gondolat, hogy nekem is mennyit kell majd fickándoznom a nem éppen fitt lábammal.

Mázlink volt. A kórház bejárati ajtaja előtt szabad volt egy taxiknak fenntartott hely. Azonnal lecsaptam rá, mamit biztonságos helyre kísértem, leültettem, kocsival hajts tovább..

 

-          - hoppá, ezt megszívtam, a parkolóház fullra tele volt.. tovább.. hegynek fel, valahol kell lennie egy parkolónak még. 1 kilométerrel arrább, a domb tetején rá is akadtam.

-         -  halleluja, hely is van benne, hogy kicsit messze van a kórháztól, meg a domb tetején, ezzel a problémával ráérek akkor foglalkozni, amikor majd felfele kell caplatnom a kocsihoz. momentán, lefele, gurulok gond nélkül.. gondoltam én..

-          - Maximum csak 3 órát parkolhatok, háááááát, nem tudom, elég lesz-e…

-          Akkor etessük meg az automatát egy kis pénzzel.

-          - Micsoda, hogy nem fogad el 5 eurost, csak apró pénzt? Össze vissza 12 cent volt a tárcámban, azok is 1-2 centesek voltak, a hülye automata meg csak 10 centestől fogadta el a pénzt.. bolt nincs a közelemben, anyám, mit tegyek.. Lolli meg ott ül az előcsarnokban, és nekem mindjárt jelentkezni kell vele, időre voltunk berendelve..

-          - Összekoldultam 90 centet, ezzel kaptam egy 1 óra hosszas jegyet, rohanásba Lollihoz, mert mindjárt idő van.

 - Rohanás?? Na neeeeeee… a fene sem gondolta volna, hogy lefele is ilyen megerőltető a lábomnak ez az egy kilométer..

- Anyám, borogass, és ha elintéztem vele a felvételit, akkor megint vissza, újabb jegyet venni..

Nem részletezem, hogy mindeközben, míg ezt a Canossát jártam, mit is gondoltam..de….. felmásztam a hegyre, megint legurultam, leadtam Lollit a felvételi szobában, felkísértem a hatodik emeletre, mikor megjött a nehézlovasság, megjött Karl. Átvette mamit, futás megint fel a hegyre, mert lecsengőben van a parkoló cédulám, aztán haza meghalni.

Itthon két ugribugri várt rám szemrehányó tekintettel, hogy bizony nekik sürgős elintéznivalójuk van Feuersbachban, le sem ülhettem, megint egy túrát letudtunk, szerencsére ott csak icipici emelkedő van csak, dombocskának sem nevezhető.

Na, akkor haza, mehetek végre meghalni.. hoppá, délután 5-ig el kell mennem a Volksbankba, a következő 2 heti apanázst kivenni.. Csütörtökön csak délután vannak  nyitva, 2-5 ig.

Közben Karl is megjött mamitól, beparkolt mögém. Fél 5, és még látszata sincs, hogy indulna, menne vissza mamihoz. A kocsija meg eltorlaszolta a kijáratot. Ok, de mivel a bank a kedvemért sincs nyitva tovább egy perccel sem, mars gyalog..

A fenébe is… miért bámul rám ez a sok ember? Nem láttak még sántikáló nyomorékot, akinek a dühtől, meg a tehetetlenségtől könny is csorog a szeméből? Mert, hogy sántikálok, az hagyján, de mikor újabb görcsök húzzák a lábam össze, olyankor fájdalmasan, de muszáj combtól lefele masszíroznom is, hogy minél hamarabb fitt legyek, a következő 10 méter erejéig..

Túléltem.. hiába, nem lehet engem agyoncsapni sem, nem is tudom, hány életem van, meg azt sem, hogy hányadiknál tartok éppen.

Röptében hozzám vetette Karl, hogy nem kell már mamihoz bejönnöd, most elintéz vele ő mindent. Elég ha másnap hazatranszportálom.

Fél 6, a kisördög csak nem hagy nyugodni, ilyen későn már parkolóhelyet is kaptam a kórház előtt.

Ahogy ott hagytam mamit délelőtt, most is úgy ült ott. Farmerben, felöltözve, puccba vágva.

De a WC-n sem volt dél óta, már a nadrágja is átázott. Ha nem tettem volna a kofferbe elég pelust, akkor nem szólnák egy szót sem.. de, szinte csak pelenkával volt tele a táska.

No comment.. Tisztába raktam, átöltöztettem, megitattam, ágyba vágtam, és tényleg hazamentem meghalni.

Minek következtében ma az eget is nagybőgőnek nézem, annyira húz megint a lábam a combomtól lefele, nagyon fáj, alig bírok menni.

De, reggel 8-kor még feküdtem, ilyen sem történt velem régóta :)

Lassan 10-óra, indulni kéne mamihoz.. elméletileg hazahozhatom :)

Csak a parkolástól félek, de nagyon :) 

Grömitzi szösszenetek, 2014 Októbere

Végre elindultunk…

Gyermekkorom meghatározó élménye lehetett anno a „Cigánytábor az égbe megy „című film.

Testületileg kivezényelték az iskolából az összes felsőbb évfolyamú osztályokat, akartad vagy nem, meg kellett nézned. Hogy miről szólt a film, arról már halovány lila dunsztom sincs, de ziher, hogy batyuztak benne, méghozzá nem is keveset. Akárhányszor Grömitzbe készülünk, és pakolom ki az udvarra mindazon dolgokat, amiket be kell taposnom a Toyota Corollába, mindig ez a filmcím jut az eszembe. 

Szóval, a cigánytábor most Grömitzbe megy..

Ebben a kofferben még csak a mami dolgai vannak.. az enyémek még a széken árválkodnak lent. De bele kell passziroznom, mese nincs..

az utikosárka.. vajon kinek mi van benne? 

Toffy egész idő alatt el nem mozdult volna az ajtóból, nehogy itthon maradjon már..

alakul a helyük, itt fognak feküdni moccanás nélkül Grömitzig :) 

Még szinte el sem indultunk, mikor Karl, a Lolli fia felhívott bennünket, hogy csütörtöktől Hannoverben lesz egy pár napig, és ha végzett, akkor átruccan onnan Grömitzbe, „villámcsapásként” letaglózni bennünket. Csak azon imádkoztam, hogy eszébe ne jusson megint meghívni minket a legdrágább Hotelbe ebédre, aztán fizetés nélkül otthagyni, éhesen, egy 100 Eurós számlával. Inkább a legolcsóbb kifőzde, az sem baj, ha szart kapunk enni.. Jó kilátások :) Hál istennek ez csak terv maradt, lusta volt 250 kilométert utazni hozzánk :)

Az indulás napján nem voltam hajlandó megint, a szokásokhoz híven hajnali 4-kor felkelni, csak azért, hogy délidőben mami Grömitzben a megterített asztalhoz ülhessen, mert a tradíciókhoz híven, délben enni kell.

Kényelmesen kimásztam 6-kor az ágyból, felöltöztettem magamat és Lolkát, nyugisan megreggeliztünk, kávéztunk, és 8-kor elindultunk. 2 óránként megálltam mamit meg a kutylikat megpisiltetni, de egész úton meg nem rebbent a szemem, nem voltam fáradt, nem akartam menetközben elaludni, nem úgy, mint amikor már hajnali 4-től fent tipródom. És így is lenyomtuk az utat 6 óra hossza alatt, cakli pakli. 

megmondtam, hogy cigánytábor...amúgy pisiszünet van..

A folyadékveszteséget is pótolni kell..

Megérkeztünk, felcuccolunk :) Mami is kiveszi a részét a cipekedésből..

Felcuccoltunk, szokásomhoz híven mindent, amit fel lehetett egyszerre nyalábolni, azt a nyakunkba aggattam, hogy kettőnél többet ne kelljen fordulnom. 

Mire megjöttem a második fordulóval, addigra Mami benyomott még egy üveg pezsgőt, pedig az úti kosárkából a maradék alkoholt jól eldugtam a hűtődobozba, még le is takartam, hogy ne lehessen könnyen észrevenni.. habár, ha alkoholról van szó, nem ismer lehetetlent.

Három után már úton voltunk a Promenádén, az étterem felé. Mami azt mondta, Falkenthal, együnk halat, én azt mondtam, Cap Horn, együnk csülköt.

Mivel én toltam mamit, nem ő engem, ezért oda mentünk, ahova én akartam.

Jó idő volt, sütött a nap, kint maradtunk a teraszon, élveztük ezt az isteni tengeri szellőt. Itt még a levegőnek is más az „íze”. Szinte bele lehet harapni, bár érezni a páratartalmat a levegőben, mégis más, mint az otthoni, ennek bukéja van. 

kicsit fáradtan :) 

Kényelembe helyeztük magunkat, megjelent a pincér az étlappal, megkérdezte mit iszunk. Mami vörösbort, én meg alkoholmentes Radlert rendeltem. 

Lolli a kezébe vette a Bibliát, nekem nem volt rá szükségem, én tudtam, hogy csülköt eszem, még ha cigánytábor potyog az égből, akkor is.

Aztán azt mondta Lollo:

- Erika, otthon hagytuk a……. – (nem, ez nem lehet igaz, vérszomjas farkasként üvöltöttem fel a bensőmben, ha a kezembe kapom azt a nyamvadt protézist, lyukat fúrok bele, hajókötélre fűzöm fel, és úgy akasztom a Lolli nyakába) - ……a gyémántgyűrűmet! 

Tessék ??? Mi van?? A kitörni készülő sikoly lazán bennem rekedt, és csak néztem ki hülyén a fejemből..

- Hogy mondtad? Otthon maradt a gyűrűd? És szerinted, ha jön a pincér felvenni a kajamegrendelést, akkor nem fog téged kiszolgálni, ha meglátja, hogy gyűrű nélkül vagy?

De valami marha értelmes fejet vághattam, mert mami is elnevette magát, és rátromfolt ő is erre, hogy igenis, nem fogja felvenni a megrendelést gyűrű nélkül… na, akkor lássuk a medvét, mit akar enni. 

Először kinézett magának egy gulyáslevest, aztán valami nyársra húzott darált húsos akármit, én csak lestem, aztán mikor befejezte, akkor jöttem én. 

Bizonygattam neki, hogy ha levest eszik, akkor nem tud utána már másodikat enni, meg, hogy mi, ezek után még egy lyukkal arrébb, egy süteményt is beterveztünk.

Na jóóóóóó, akkor marad csak a karóba húzott darált húsnál, jelentett ki, de nem valami meggyőzően. Erre én folytattam..

- de miért nem rendelsz te is csülköt, savanyúkápival? Hiszen szereted.

- Nem, hát én azt nem tudom megenni, az túl rágós nekem – mondta Lolli.

- De hiszen, a tavasszal itt ettél csülköt, nem emlékszel, úgy kellett téged meg a kutyákat itt hagynom, és hazarohanni a protkódért, mert otthon maradt. Vaj puha volt a csülök, meg tudtad enni!

Nem, erre már nem emlékezett vissza, hiába bizonygattam neki. Akkor azt mondtam:

-Rendben, rendelj, amit akarsz, de eszedbe ne jusson a csülkömre szemet vetni!!! Nem fogok veled menüt cserélni, ha meglátod az enyémet, és a tiéd meg nem tetszik neked! Mert tuti, hogy sírva fogsz fakadni, ha megkapom a csülköt, és neked meg azt a karón varjút kell majd szopogatnod! Amit rendeltél, azt eszed! Stimmt?

Na, erre már elbizonytalanodott, ugyanis bevett szokás nálunk, hogy ha rendel valamit, ami, mikor meglátta, és már nem tetszik neki, akkor kicseréljük. De most erre nem voltam hajlandó, ha kutya a kovászba ugrik, akkor sem.

- Jól van, nooooooo, akkor maradok én is a csülöknél, majd meglátjuk, tudom -e enni, vagy sem.

Megjelent a pincér az italokkal, letette mami elé a bort, elém a söröcskémet, és utána a mami elé a ház ajándékát, a pohárka Uzot….. És mint akibe a villám csapott, megvilágosodott mami, már egyből tudta, hogy hol vagyunk, hogy mi is történt a tavasszal, és már mondta is a pincérnek, hogy a másik pohárral is tegye csak nyugodtan elibe, mert én ugyebár nem iszom fehér pálinkát!

Hogy azt a rézfán fütyülő kaporszakállú mindenit neki! 

Egyből lenyomatta mind a kettőt, és csak ült elégedetten. 

Szopogatta a vörösborát, eszegette a salátáját a csülökre várva. 

Mikor megjött, a szeme is felakadt, de a csonton kívül mindent betermelt. 

Röptében elkapta még a pincért egy fordulóra, aki íziben ott termett még egy Uzoval. Jobban csúszott tőle a csülök :) 

Ennyit a félelmeiről. Viszont úgy jól laktunk, de úgy, hogy a fenének sem kellett már sem a kávé, sem a süti. Viszont az, hogy összekutyulta a pezsgőt az Uzoval meg a borral, az megtette a hatását, mert igen csak billegősre vette ám a figurát, alig bírtam feltolni a 6 lépcsőfokon a liftig.

A kofferból gyorsan bedobáltam mindent a szekrénybe, futás a boltba, felcígelni onnan is a szatyrokban a dolgokat. Nanááááááá, hogy egyszerre, mert inkább süllyedjek bokáig a betonba, minthogy kétszer rohanjak le a motyóért. 

Aztán a szokásos séta, meg nyúlvadászat Bizsuval, Toffyval, sonkás zsömle maminak vacsorára, én rá sem bírtam nézni, úgy tele voltam, aztán kinyúltunk mind a négyen. Este 11 –kor arra keltünk fel, hogy fázunk, na, akkor ágyazzunk meg, és tegyük el magunkat holnapra.

Megérkeztünk Grömitzbe :)) 

Ui.: a mami kéztörlője megint a kilincsen lóg :))  

Imádom a házmesterünket, mondtam már? 

Amikor még a fű sem nő :)  

Lustítusz munkusz undurusz a köbön. 

Vasárnap reggel nem bírtam feltápászkodni reggel 7-kor, mami meg nem szólt, nem is csiszegett-csoszogott, hagyott aludni. Reggel 8-kor csak néztem ki a fejemből, hogy hogy lesz itt így nyolckor reggeli. De nem sokáig méláztam, lerohantam a kutylikkal pisi-kakilni, aztán bevágtam magam a kocsiba, hajtás zsömlét venni. Pitymallati 9-kor már reggeliztünk is, de még hogy hogy! Mint aki aratni készül! A frissen sült zsömle illata megtörte az ellenállásomat, én, aki nem szoktam reggelizni, csak kávét iszok, most 2 zsömlét bevertem, mami az egyiket betermelte a hagyományaihoz híven vajjal, sonkával, sajttal, a másikat meg egy fél üveg szilvalekvárral.

Egy órakor csak lestünk, hogy hogyan lesz itt ebéd? Ketten, szigorúan csak a tradícióknak engedelmeskedve, nagy nehezen bevágtunk egy egyadagos tésztafelfújtat, de a sütire rá sem bírtunk nézni, a mami is csak egy könnyű, 4 gombócos fagyit csusszantott le a torkán. (magyar gombócra lefordítva, kb. 8 gombócnak felel meg, ha nem 10-nek) 

Séta közben elmentünk az Aal mellett, ez egy speciális halas bolt, amit eddig nagy ívben el kellett kerülnöm, (mami utálja a halat, kivéve, mikor az –Atlantik Zungle- nyelvhalra azt hitte, hogy az marhanyelv, és bevágott belőle egy félméteres darabot egy ültő helyében). 

 De mit ad isten, mami most megkívánta a füstölt angolnát. Ez beteg, megártott neki a fagyi, gondoltam én. Vettem neki egy darabkát, magamnak meg vaj halat. 

Az angolnával nem óhajtottam közelebbi ismeretségbe kerülni, hal ide, vagy oda, úgy néz ki, mint egy kígyó, tehát szóba sem jöhet. Mami viszont mind betermelte. Mondom én, hogy beteg..

Szóval, az evésen, a kicsi sétán kívül csak feküdtünk egész nap, én meg megint mérgezem magam a koreai sorozataimmal. De viszont jókat nevetek magamban :)

Amikor a természet itt kárpótol bennünket a siegeni sz@r nyár miatt..

Na, ez a nap, maga volt az ajándék a természettől, most kárpótolt minket a nyári viszontagságok, örökös esőzések miatt.

Reggel még a szürkeség miatt egyben volt a látóhatár, alig lehetett látni a vizet, az ember csak sejtette, hogy hol is kezdődik. Nem igazán tudtam, hogy, hogy is öltözzek fel, magamra kaptam az egy szál pulcsimat, amit magammal hoztam, meg a könnyű kis szélkabátkámat. 

De alig indultunk neki a zsömleútnak, már a derekamra is kellett kötni a széldzsekit, sőt, még a pulcsi is túlzásnak bizonyult. 

De mivel nem vagyok olyan vagány, meg bevállalós, mint Lolka, a 86 évével, aki szemrebbenés nélkül lekapta magáról a séta közben otthon, Feuersbachban a garbóját, és utána ott ült csak egy szál melltartóban, meg mellényben, mert melege volt. 

Én csak izzadtam kedélyesen az egész úton. Mert megérdemeltem. 

Délután letoltam mamit egészen a Yakthafenig, közben pihenő a Tork’s kávézónál, süti - kávé, maminak fagyi, de már csak egy szál póló volt rajtam, meg egy ¾-es nadrág. 

Kimentünk egészen oda, ahol a kutyákkal szoktunk nyaranta a part mentén végig gyalogolni. Mamit parkolópályára tettem..

Toffy azonnal a vízben landolt, aztán homokfürdőt vett, hagytam had rohangáljon, de mikor indultunk vissza, egyszer még behajintottam a tengerbe, hogy lemossam róla a ráragadt homokot. 

ez a paca ott, egy medúza

ez meg egy Erika..

Utána a kezemben vittem ki a járdára, oda, ahol már nem volt számottevő homokmennyiség. Túl korai lenne még megkezdeni a lakásba felhordani a homokot. Elég lesz az elutazásunk előtt pár nappal.

A tenger maga volt a nyugalom, alig hullámok nyaldosták a partvonalat, olyan szelíd és nyugodt volt, mint maga ez a nap. 

A visszaúton megálltunk térzenészt hallgatni, közben mami bevert egy adag szalma krumplit, nekem viszont Dönerhez volt kedvem. De soha többet. 

Mindig szívfájdalommal néztem a Promenádén az embereket, akik megvettek egy adag Pommest, vagy kolbászos, vagy halas zsemlét, aztán felültek a falra, és lábat lóbálva megették. 

Mert ezt mamival nem lehet. Először is, ez túl „primitív” neki. 

Másodszor, neki nincs se rendes, se rendetlen foga, a protkója viszont egy katasztrófa, azzal mindent lehet csinálni, kalapálni, gyalulni, macskát agyonütni, de enni nem. 

Tehát az ilyesmi, amibe harapni kell, az nála parkoló pályán van. Egyedül a Pommes, amit útközben is tud csipegetni, amihez hál istennek kedvet kapott most. 

Na, legott magamnak egy Dönert kértem, csak lestem, hogy alul megtömte csak káposztasalátával, felülre meg jött a hús. Tehát, mivel képtelenség volt úgy enni, hogy keresztben átharapjam, hogy hús is, meg zöldség is vegyesen őrlődjön a fogaim alatt, ezért először úgy ettem, mint az ősemberek a mamutcombot, kb. akkora erőkifejtéssel. 

A hús, az olyan nyereg alatt puhított volt, megküzdöttem ám vele rendesen, hogy ne egyben nyeljem le. Aztán átmentem vegába, mivel leértem a káposztáig. Hát, mit ne mondjak, felejthető kulinarisch élvezetben volt részem. De erősen felejthetőben. Soha többet… 

Tömegkonyha, turistáknak, de én már lassan Grömitzerinnek számítok :)

Ja, és a mami szalma-krumplija is félig sült volt:)

kifeküdtünk :) 

Gonoszkodtam :) 

Az idő nem mindig volt kegyes hozzánk, de hál istennek a nehezét mindig letudta az éjszaka.

Az egyik reggel esőcseppek kopogtak kedélyesen a fejemen, míg megjártuk a zsömle utat. De legalább kitisztult a levegő. Viszont a csepergés egész délelőtt nem hagyott alább, tehát nem terveztem be most a Promenádén való sétát. 

Helyette elmentünk Hof Hagenbe, a parasztgazdaságba, ahol giccsek tömkelegével van megtömve egy nagy hodály, de viszont isteni finom sütit tudnak sütni.

Az asztalon, amelynél helyet foglaltunk, volt egy koszorú, a közepében egy nagy üveg gyertyatartóval. De csak, mint megvásárolható, kiállított dísztárgy. 

A pultnál álltam, mikor mami kiabált nekem, hogy hozzak már gyufát is, meggyújtani a gyertyát az ebédhez. Odamentem hozzá, és mutattam, hogy ez a gyertyagyújtás neked csupán 19,5 euróba kerül. Még mindig akarod?

Nem, nem, nem, neeeeeeeeeeem, köszöni szépen, inkább eszik gyertyafény nélkül. 

Én viszont, megtaláltam a boszorkánykonyhámba passzoló lámpát :) 

Amúgy megúsztam, nem akarta felvásárolni a fél boltot, viszont mindenáron venni akart egy kosár almát.. na, már megint kezdi.. nem is eszik almát.. én meg még úgy sem. Ha tovább nyaggat vele, akkor megeshet, hogy csak pelenkanadrágba viszem ki legközelebb sétálni, még a pizsamát is elfelejtem ráadni, nem úgy, mint legutóbb otthon :))

Mire visszaértünk Grömitzbe, elállt az eső, pechjére maminak, mert kiszállítottam a kocsiból, és megsétáltattam a belvárosban. Na nehogy már a nyúl vigye a puskát :)) 

Nesze neked, akarod még az almát?

Szomorkodom..

A nyár egy káprázat itt, a tenger mellett. Mindegy, hogy haragosan csapkodnak a hullámok, vagy békésen futnak fel a partra, semmi sem szab határt a végtelen látványnak, még ha egybe folyik a tenger kékje az ég kékjével, akkor sem. Most, októberben, ez a végtelen érzést már nem találod.

.. Októberben, csak sejted, hogy hol kezdődik a víz, mert a reggeli szürkeségben minden odavész. De néha ez a szürkeség végig kíséri az egész napodat. És kihat mindenre.

Nyáron, az aranylóan csillogó napsütés, a pajkosan cikázó fénysugarak, és mami huncutul nevető szemei, mikor bepróbálkozik mindenféle trükkel, csak hogy kihúzza magát a gyaloglás alól.

Mikor fél szavakból is megértjük egymást, elég csak pajkosan összenéznünk, és már tudjuk, hogy mit akar a másik.

És ősszel, mikor a látóhatár beleveszik a puhán leereszkedő szürkeségbe, ami aztán meleg takaró gyanánt ölel körbe. Mert nincs ám baj ezzel a szürkeséggel, ez az ősz velejárója.. elkerülhetetlen.

Mint maminál. Neki is meg van a saját, személyre szabott, meleg, szürke takarója, ami hála istennek, nem borít be nála mindent egyszerre, ami alól még elő tud ám bújni a mami napocskája is, a huncutságával egyetemben.

De annyira fáj látni, hogy a szemei ilyenkor már nem pajkosan csillognak, hanem tompák, fénytelenek, és nem válaszol már csípőből azonnal, huncutul vissza, hanem észrevehetően megtörik olyankor a fény a szemeiben, és korlátot kap az értelem is.

Ami megijesztett, az az volt, hogy ez nem csak egy pár órás folyamat volt nála, hanem az egész napra kihatott.

A Promenádéra felérve mindig kiszállítom, és neki kell tovább Toffyfit tolnia a tolókocsiban, vagy pedig kutya híján, engemet. Ilyenkor kezd először huncutkodni..

- ma ünnep van, igaz?

- betegre irt ki az orvos, megtiltotta a gyaloglást..

- kilyukadt a cipőm talpa, nem tudok tovább gyalogolni..

De minden szavában megbújik a nevetés, és ott csillámlik a szemében a pajkos fény.

Ma, mikor ki akartam szállítani, láttam ezt a mindent befedő szürke ködöt a szemében, láttam a rémületet az arcán, mert nem tudta, hogy mi készül. De miért is kell kiszállnia? Hiszen azért ül tolószékben, hogy tolni tudjam..

- Milyen barátságtalan is az idő, úgy néz ki, nem sokára esni fog.. üljünk be azonnal az étterembe, nehogy megázzunk, és együnk meg egy csülköt..

- De Lolli, ebéd után vagyunk, te tudnál még egyszer ebédelni?

- Igen? Valóban? Már ettünk odahaza? Nem baj, de azért vagyunk úton, mert valahová be akartunk ülni..

- Persze, kávét inni, sütit enni.. de ez itt a csülkös éttermünk.. itt nem kapsz sütit.

- Nem baj, eszünk akkor halat..

A szürkeség még mindig nem szállt fel, a vacsoránál is ilyen elvarázsolt volt. 

Ha telefonon beszél, összekavarja a napok történéseit, volt, hogy a nyáron megélt dolgokkal dicsekedett most a barátnőjének.

Szomorú vagyok, durci vagyok, nyügi vagyok, a mamimat akaroooooom, a napocskát akaroooooooooom, a fenébe a szürkeséggel..

Kiruccantunk Grömitzből, a cél: Burg auf Fehmarn.. 

hát persze, hogy itt is enni kellett... halat, méghozzá..és finom is volt :) 

Amikor még az ág is jobban húz..

Nem elég, hogy Lolli ezen a héten elvarázsolódott, de az utolsó napra még rá is trónfolt a saját butasága miatt. Nagyon fájt az idöváltozás miatt az éjszaka a lába, és mivel a Pferdebalsam nem segített, ezért gyógyszeres megoldás után nézett. 

Nem keltett volna fel semmi pénzért, inkább maga próbált meg saját magán segíteni. Csakhogy.. összekeverte a fájdalomcsillapítót az altatóval, és abból az altatóból, amire azt mondta a patikus, hogy csak egy szemet az éjszaka, ő egyszerre hármat vett be. ( Homöopathisch volt ez is ) 

Meg is látszott rajta, egész nap.. de hogy kialudná magát, aaaaaazt már nem.. hiszen az ágy harapja őt, le nem feküdne semmi pénzért napközben. 

Na ha nem, akkor megnyerted.. az utolsó nap visszamentünk megenni a Cap Hornba a disznó másik két fél lábát.. Megvigasztaltam, hogy nem ihat sok alkoholt.. csak alkoholmentes sört, mert tudtam, hogy az Uzot ugy is benyakalja..

Elfeljetette, hogy gond nélkül tud csülköt enni.. egyszerre egy fél kilós darabot akart a szájába tenni, hiába mondtam neki, hogy vágja kis darabokra..

Minek következtében csak a csülök bőrét, a krumplit, és a savanyú kápit ette meg, a többit a kutyák kapták. 

Nagy bánatára nem kapta meg az én Uzomat sem, inkább megittam.. brrrrr.. de rossz volt... fujjj.. 

Délutánra szabaddá tettem magam, 4 óra hosszás csavargás a környéken, ennyi volt a szabadság nekem :) 

Másnap mindent berámoltam a kocsiba, hátrahagytam a lakásban a kellő mennyiségü homokot, viszlát Grömitz, a jövő nyáron :)