Mert én ilyen is tudok ám lenni

Egy magyar páciens az intenzíven

Már indultam hazafelé, mikor utánam kiabált az egyik nővér, hogy szaladjak már le az intenzív osztályra, mert tolmácsolni kellene. 

Egy roma származású magyar fiatalember volt a gépre kötve, úgy a 30-as évei elején járhatott. Beszélt valamicskét, értett is valamicskét, de az orvos szerette volna, ha mindent tőlem hall a saját anyanyelvén. 

Hogy mi is történt vele, miért volt a gépekre kötve, azt nem mondta el, csak hogy mihez tartsa magát a fiatalember. Amúgy balesete sem volt, mert ahhoz túlontúl egyben volt, még egy kék foltot sem fedeztem fel rajta. 

És hogy mit kellett neki mondanom? Hát a következőket:

- Intenzív osztályon fekszik, és amíg a gépek rá vannak kötve, nem mehet onnan sehová sem.

- Ez nem egy egyszerű kórházi osztály, ahol aláír egy papírt, hogy saját felelősségére távozik, itt ilyen nincs, a kórház felelős érte addig, amíg ilyen állapotban van.

- Amennyiben el akar menni, az orvos kénytelen lesz a rendőrséget hívni, és erővel bezárják a pszichiátriára. 

Mivel nem ismertem a dolgok hátterét, ennyit elmondtam neki, és azt hittem itt a vége, mehetek haza. 

De szinte alig fejeztem be, a fiatalember bepörgött, felült az ágyban, le akarta magáról tépni a tappancsokat, kábeleket, közben rákot meg mindent emlegetve kiabált velem. Hogy mit képzelnek ezek, ő melózott egy jó hónapon keresztül, most van pár nap szabadja, és nem a kórházban akar feküdni, hanem haza akar menni. 

Aha... leesett már, hogy miért kell neki tolmácsolnom. 

Elkezdtem elölről. A családra hivatkozni mindig nyerő dolog, de most nem jött be, mert mérgesen mondta, hogy ne strapáljam magam, nincs se felesége, sem gyereke, akik hazavárják. 

- Akkor se kutyád, se macskád sincs odahaza? - kérdeztem vissza. 
- Nincs hát! - vágta oda keményen. 
- Akkor meg végképp nem értem, hogy ebben az állapotban miért nem tudsz nyugton maradni, ezalatt a pár nap alatt legalább kipihened magad. 

De neki halaszthatatlan dolga van odahaza,- kiabálta- és ha nem engedik el, majd kiveri az ablakot, és megszökik azon keresztül. 

A doki ekkor már alig tudta lefogni a kezét, hogy ki ne húzza a kanült a kézfejéből.  

-Na látja, ezért kértük, hogy jöjjön valaki hozzá, és a saját anyanyelvén próbáljon meg vele beszélni, mert csak azt hajtogatja, hogy úgyis elmegy. De hát látom, hogy magára sem hallgat, akárhogy próbálja neki megmagyarázni. 

-Tehetek még egy próbát, Doktor úr? Talán nem a legudvariasabb hangnememet választottam.

- No csak tessék, erre kíváncsi leszek- mondta vigyorogva.

Odamentem megint a fiatalemberhez. A bűbájos, együtt-érző  hangszínemet, amit  először vele, mint beteg pácienssel szemben használtam, a sutba dobtam, elővettem a kicsit búgóbb, mélyebb, lebaszósabb hangomat, ráncba rántottam a szemöldökömet, és komor tekintettel  így folytattam:

- Na idefigyelj kisapám. Úgy látom az előbb igencsak nem értetted meg, hogy mit akarok mondani neked.

- Tudod mit, az engem kurvára nem érdekel, hogy mikor és hol döglesz meg. Nem vagy te nekem se kutyám, se macskám, hogy egy könnyet is ejtsek érted. Pláne nem így, hogy olyan bunkó vagy, mint a sötét éjszaka, és nem akarod felfogni azzal a hülye f@szfejeddel, hogy tele vagy nyomva mindenféle szír-szarral, ami kizárja hogy volán mögé ülhess. - Miközben ezt mondtam neki, a jobb kezem mutató-ujjával a halántékát böködtem mérgesen.  

- Mert hogy karambolozol az úton, és megdöglesz, az a te egyéni problémád. 
A baj ott van, kisapám, hogy ilyenkor általában aki a balesetet okozza, az legtöbbször túléli, de nem egy ártatlan, vétlen ember halhat meg miattad. No ez a nem mindegy, tudod, ön és közveszélyes vagy, ezért nem engedhet el az orvos. 

- Úgyhogy nincs választásod, felfogtad?  Ez nem kívánságműsor, nem mehetsz el és kész. Csak azt döntheted el, hogy befejezed ezt a cirkuszt, és felnőtt, értelmes ember módjára gondolkozol és itt maradsz, vagy pedig folytatod amit elkezdtél, és akkor erővel bezárnak a pszichiátriára. 

- Ennyi! Baszta!  Világos voltam, vagy mondjam el még egyszer? - fejeztem be felemelt hangon, és nagyon mérgesen. 

És választ sem várva odafordultam a dokihoz. Neki is elmondtam, hogy kár, hogy a német nyelv ilyen szegényes a káromkodást illetően, mert nem tudom hitelesen visszaadni, hogy miket is mondtam neki, de a seggfej, ami náluk már börtönbüntetés-számban megy, az nálam egy kedveskedő szófordulat volt. 
És hogy, még miket is mondtam neki ebben a hangnemben. 

Nem volt ott egy hang ellenvetés sem, csak csendes vigyor.

De a pasikám is csendben maradt az ágyban, úgy látszik egy időre belefojtottam a szót. 

Hogy milyen sikerrel? Másnap a liftben találkoztam az intenzíves nővérkével, és mondta, hogy nem kellett a rendőrséget hívni :)