Életmorzsák...Amikor egy csapásra omlik össze minden..Munkahelyi Capriccio..

Susanna azt gondolta, hogy ők a legboldogabb család a világon. Szerető férj, egy közös gyermek, a serdülőkor mindennemű problémájával. Bár nem voltak milliomosok, de a kettőjük keresetéből német mércével is tisztességes módon meg tudtak élni. 

A munkáját imádta, mert nem kötötte íróasztalhoz, utálta a bezártságot, a kötöttségeket. Mindig úton volt, ismerte a város, és a környék minden szegletét. 10 évvel ezelőtt maga volt minden a tökély. 

Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, kiderült, hogy a szeretett apa és férj rákos daganatot hordoz magában. Négy éven keresztül küzdöttek a gyilkos kórral, a reményt az utolsó percig sem feladva, hátha meggyógyul a kedves. 

De bekövetkeztetett a megváltoztathatatlan, örök búcsút kellett venniük tőle. 

Susanna az erején felül mindent megpróbált, hogy a kamaszodó fiában kitöltse a hiányzó űrt, hogy feledtesse a fia fájdalmát. Felöltötte a vidámság álarcát, vitte a fiát minden hova, csak hogy ne kelljen abban a lakásban maradniuk, aminek minden szeglete az édesapát juttatta az eszükbe. 

Bebarangolták a nagy Németországot, Berlinbe is kiruccantak egy hétre, mikor is Susanna meglepetten vette észre, hogy neki, aki versenyt futott eddig az idővel, megártott egy kis városi séta. 

Nem akarta elhinni, hogy alig bír gyalogolni, hogy egyre gyakrabban kell leülnie a sétány mellett felállított padokra. De nem foglakozott vele, betudta az utóbbi időkben ért stressznek, szorongásnak, hiszen alkalma sem volt rendesen meggyászolnia a férjét, kiadni magából ezt az eszeveszett fájdalmat. 

Mígnem egyszer furcsa bőrelváltozásra lett figyelmes a lábán, és felkereste rögvest a bőrgyógyászát. 

A doktor megvizsgálta, és azt mondta neki, hogy ne vegye készpénznek, de jobban tenné ha egy alapos neurológiai vizsgálatot kérne, mert szerinte ezek az elváltozások a Multiple Sklerozisra utalnak. 

Hirtelen megfordult vele a világ. Hazafelé egész úton ez két kegyetlen szó dörömbölt folyamatosan a dobhártyáján.

MS

                     MS

                                            MS

                                                                    MS

Maga sem tudta, hogy hogyan ért haza. Nem érzékelte a külvilágot, csak rakta a lábait motorikusan előre.  

Jobb, bal, jobb bal, és megint egy lépés, jobb, bal, jobb, bal... 

Nem tudta, hogy honnan tudták a lábai, hogy mikor kell jobbra fordulniuk, balra kanyarodniuk. 

De haza ért, ahol egy 14 éves fiú várta, és kérdezte, hogy na, mi volt az orvosnál. 

Csak nyelt egy nagyot, de a gombóc nem akart eltűnni a torkából.

Semmi, mondta, majd elmúlik.. nem vészes. 

Azonnal kérte a teljes kivizsgálatot, mert a  bizonytalanság meg tudta volna őrjíteni. 

Már úgy volt vele, hogy mindegy mi lesz az eredmény, csak végre tudja már biztosan.

De a bőrgyógyász nem tévedett. MS.

Egy éven keresztül harcolt a kórral. Nem akarta feladni. Nem akarta, hogy maga alá gyűrje ez a két rettenetes szó. Az erejéből fokozatosan veszítve, de tette egyik lábát a másik elé, ment, ahogy az erejéből tellett. 

De az a pár lépcső, ami korábban a mosókonyháig meg sem kottyant, mostanra már tátongó mélységgé változott. 

És eljött az a nap is, amikor a lábai többet már nem engedelmeskedtek neki, véglegesen tolószékbe kényszerült. 

Senki sem kérdezte az akkor 15 éves fiától, hogy mit érez. Hogy mit jelent az a tudat, hogy neki kell felelősséget vállalnia az édesanyjáért, holott még ő maga is gyámolításra szorul. Nem tudja egyikük sem megmondani, hogy hol romlott el a dolog, de az idő múlásával a 18 éves fiú kiköltözött a házból, toronyiránt 100 méter távolságra, egy kislakásba, ahol éli a maga életét. 

Mivel nagykorú lett, az anya hozzáférést adott neki a bankszámlájához, mivel ő már évek óta ki sem mozdult a lakásból, csak a nyitott ajtóig, ahol a fedett előtér miatt az égnek csak egy kis darabkáját láthatta. A fia járt neki heti rendszerességgel bevásárolni, ha csak el nem felejtette. 

Itt csöppentem bele én a történetbe. Mikor megismertem, nem voltam tisztában történtekkel, csak láttam a kolléganőim szemében a rosszallást, mikor Susanna panaszkodott, hogy jó másfél hete nem tudja elérni a fiát, nem válaszol sem a hívásokra, sem a szöveges üzenetekre sem. 

A harmadik alkalommal már egyedül jártam nála, megkérdeztem, hogy evett -e már, és hogy ha nem, segítsek-e neki elkészíteni valamit? 

Nem, nem evett, jött a válasz, de nem is tudna mit enni, mert egy falat kenyér sincs a házban, a hűtő üresen tátong, az asztalon a gyümölcsös kosárban egy pár fonnyadt, és már penészedő mandarinon kívül semmi sem volt. És mivel pár centen kívül nem is volt több pénze, venni sem tudna. 

Ne is gondolkodtam... automatikusan nyúltam a táskámba, volt egy almám, meg egy banánom, valamint az egyik ápoltamtól kaptam egy doboz bonbont, odaadtam neki. Nagyot nézett, nem akarta elfogadni, szívből adom, mondtam, mert ember vagyok, egy hülye, bolond, érző szívvel. 

De biztos jön holnap a fia, és elmegy bevásárolni, ne aggódjak, de hogy néz az már ki, hogy a nővérke ad ajándékot a betegnek. 

Nehéz szívvel jöttem el tőle. Másnap a boltban beletettem a kosaramba egy tartós roppanós kenyeret, vészhelyzetre, hogy ha a most vásárolt kenyér elfogyna, és nem jön meg időben a fia, akkor legyen mihez nyúlnia. 

Szomorú szemekkel nézett, le volt törve nagyon, meg sem mertem kérdezni hogy mi a baj, magától mondta, hogy nem volt tegnap a fia, semmi ennivalót nem vitt neki. 

Odaadtam a postáját, míg a levelekkel volt elfoglalva, gyorsan feltakarítottam neki a konyhát..

Egyszer csak hallom, hogy nagyon mondja a magáét, biztos hogy leszedte az égről az aprószenteket is.. lezárták a kontóját, mert valami nagyon régről követelt összeget nem tudtak tőle levonni, mert mindig üres volt a számlája. A kisfia, amint pénz érkezett a kontójára, lerabolta az egészet, és magasról tett arra, hogy a beteg anyja miből fogja fizetni a számláit, és hogyan fog megélni.

Mikor el akartam jönni, az asztalon felejtettem neki a roppanós kenyeret. 

Gondolom nem hagyta szó nélkül a dolgokat, és ha vérre menőt nem is, de ökölre menő csatát folytathatott a fiával, mert másnap egy nagy vörös folttal a szeme alatt próbálta meg elkerülni a pillantásomat. 

Olyan éktelen haragra gerjedtem ismeretlenül is az ellen a taknyos kölyök ellen, hogy azt el sem tudom mondani. A mai napig nem tudok túllépni a dolgokon. 

Ha van olyan hogy családon belüli erőszak, olyan is van, hogy a gyerek veri a szüleit? 

És ilyenkor őket ki védi meg? 

Hol vannak a szülővédő hivatalnokok? 

Vagy egy édesanya akkor sem tenne ilyet, ha a saját fia veri véresre, mert hát akármilyen rossz is, csak az ő gyermeke? 

Hol van az a határ, ami fölött már egy anyának is elfogy a türelme, toleranciája? 

Én csak külső szemlélő vagyok, de nagyon nehezemre esik csendben maradni. Tudom, nem az én dolgom, ezt nekik kell lejátszani.. de akkor is, nekem is fáj..

Másnap esett meg velem a nadrágszakadós eset, mikor kivillantottam a püspökfalatomat a fehér nadrágomból. 

Mikor bekopogtam hozzá, már a hangjából hallottam, hogy megint baj van, de úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre, és jajveszékelve betoppantam... hogy de ilyen skandalum... hogy velem mindig mik történnek...és teátrálisan megfordultam, bemutatva nekik a rongyosra szakadt hátsómat.

Iggggen... ez az, rájöttem, hogy mivel lehet elterelni a figyelmét :) 

Olyan jót nevetett, öröm volt látni az arcán ezt a felhőtlen, boldog kacagást.. 

Azóta mindig kitalálok neki valamit, amivel felkelthetem a figyelmét,és egy kis vidámságot szerezhetek neki ebben a megkeseredett világban.