1. RÉSZ
Fehér hajú, éltes öreg úr üldögélt az egyik privát szobában, nyitott könyvvel a kezében, de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral, és talán nem is látta azt, amit olvasott. Egy másik, régi reggel járt az eszében, amely épp ilyen friss és ragyogó volt mint ez, csak vidámabb és meghittebb.
Azon a vasárnap reggel a terasz már ragyogó napfényben fürdött, a felesége megterítette az asztalt odakint, és nem sokkal később vidám csevejtől volt hangos még a kert is. Unokák meghitt kacagásától volt hangos minden, és az öregúr büszkén tekintett a három felnőtt fiára. Mindegyik megtalálta a helyét a világban, mindegyik kezébe igazi sikerszakmát adott, büszke is lehet magára azért, amit elért. Gyakran gyűlt össze így a család, mint most is, mert hála istennek, az élet nem sodorta őket el messzire egymástól.
Másnap az egyik fia kíséretében kivizsgálásra ment a kórházba. Az eredmény lesújtotta.
Rák, áttételekkel.
Az öregúr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli a szemét az álom, és az ilyen ragyogó reggeleken az emlékezés odahajtja az ablak mellé.
Most a főorvosra várt. Az ő privát betege volt. Nem elég hogy a rákkal küzd nap mint nap, még valamilyen urológiai probléma is fellépett. Műtét. Anélkül sajnos nem megy.
A műtétet egész jól bírta, utána ugyanúgy lábadozott, mint a hozzá hasonló korú idősek. Az első nap ágynyugalom, aztán lassan mobilizálás. Napközben mikor be-be kellett valami miatt szaladnom hozzá, láttam hogy már csoszog, de azt is, hogy nagyon keveset eszik.
Aztán pár napig nem láttam, szabad voltam, és teljesen ledöbbentett a látványa, mikor visszamentem dolgozni.
A lélek szinte csak hálni járt belé, nem volt hajlandó a lábát sem letenni az ágyról, bármit mondott neki a nővér, csak morgott, dühöngött. Kezelhetetlen volt.
Szombatra általában akit lehet hazapaterolnak a kórházból, ez a szombat pedig kivételesen nyugodt volt. 10 órára már mindennel végeztünk, a betegek már rég elfelejtették azt is hogy mit reggeliztek, csak az öregúr előtt árválkodott még a reggelizős tárca. Hozzá sem nyúlt semmihez, csak a kávéba kortyolt bele egypárszor.
Schwester Maria beküldött hozzá, hogy segítsek neki a mosakodásban. Rám bízta hogyan csináljuk, neki már nem volt türelme az öregúr morgásait hallgatni. Gondolta, nekem most úgyis van időm annyi mint a tenger, hátha ki tudom legalább ültetni az ágy szélére valahogy.
Ahhoz, hogy a mosdótálat feltegyem az éjjeliszekrényre, le kell pakolni a reggelizős tárcát. De csak úgy szó nélkül nem vihetem ki, teszek még egy próbát nála, hátha eszik valamit.
- De hát így hogy akar erőre kapni, ha semmit nem eszik? Nem szereti a friss zsömlét, vajjal, lekvárral, kávét kortyolgatva hozzá?
- Vagyis, nem is csodálom, hogy eddig nem evett semmit - folytattam, miközben felemeltem a kést, amit kapnak a betegek - mert ezzel a késsel, amit a reggelihez adnak, egy macskát is agyon lehet ütni, de a zsömlét azt tutira nem lehet kettévágni...
Mintha egy icipici mosoly bujkált volna a szája szegletében :)
- Dehogynem, szeretem. Azt reggelizem odahaza mindig. Mire végezek a fürdőszobában, addigra a feleségem mindent előkészít, és együtt reggelizünk.
-Akkor megengedi hogy segítsek?? Kettényiszálom valahogy ezt a zsömlét, megkenem vajjal, lekvárral, hozok friss kávét, és ha kicsit is, de egyen belőle legyen szíves.. aztán meg itt van a joghurt, azt is ehetne egy kicsit..
- De én nem szeretem a gyümölcsös joghurtot, csak a natúrt..
- Na, akkor legyen szíves eszegetni, én meg elmegyek natúr joghurtot keresni.
Azzal sovány vaddisznó vágtában elrohantam, és mire kerítettem a másik osztályról 2 doboz sima joghurtot, azalatt az idő alatt majdnem megette az egész zsömlét.
Félsiker..
Akkor hajrá, folytassuk. Megkérdeztem hogy megpróbáljunk - e bemenni a fürdőszobába letusolni, de ahhoz nem volt kedve. Viszont az ágy szélére szívesen kiült. A hajmosós sapkával kicsit rendbe szedtük a rakoncátlan fürtjeit is, közben Maria is benézett, hogy mi a fenét csinálok, innen akarok e nyugdíjba menni?
A fejemmel a majdnem üres tálca felé billentettem, vette a lapot, és intett, hogy maradjak, nem is zavart tovább, behúzta maga után az ajtót.
Szépen rendbe raktam az öreg urat, nem siettem, az ő tempójában csináltunk mindent, közben beszélgettünk erről is, arról is :)
Mikor délben vittem neki az ebédet, már mosolygott, és nem mondta, hogy ahogy behoztam, úgy vigyem is kifelé..
Megtört a jég.
Vasárnap a Renáta munkája is ránk hárul, mert ő csak szombatig dolgozik. Ő nem ápol, hanem a reggelit osztja ki, szedi össze, rendet tart a nővérszobában, és a többi. Tehát vasárnap én voltam a soros a reggelikiosztásban.
Mikor bevittem az öregúr szobájába a tárcát, már azonnal, kérés nélkül vágtam neki ketté a zsömlét, kentem meg vajjal és lekvárral. Gondoskodtam neki extra natúr joghurtról is, nem lehetett egy szava sem. Segítettem neki felülni, kibogozni a sok csőből, mert mindenhonnan tyúkbelek lógtak ki belőle.
Mire odaért a vizit hozzá, meg is evett mindent.
A főorvos, akár szabadnapos, akár nem, minden hétvégén bejön a privát betegekhez. Mikor végeztek a vizittel, Maria odajött hozzám, és megkérdezte hogy mit csináltam tegnap?
Tessék? Csak lestem értetlenül, azt hittem valamit elrontottam.
- Mi az hogy mit csináltam? - kérdeztem vissza- nem értem mit akarsz...
- Csak mert az öregúr megkérte a főorvost hogy amikor műszakban vagy délelőtt, mindig te menj be hozzá reggel segíteni. Szóval mit csináltál vele?
- Na, mit, ugyan mit? Fejbe vertem egy kalapáccsal.
10 óra után tehát megjelentem a kisöregnél, kilátásba helyezve egy nagy-nagy zuhanyzást, de lemondta, nem volt kezdve hozzá. A hangulata sem a legjobb volt.
Hogy eltereljem a figyelmét, elkezdtem viccelődni vele, de nem jött be, komor felhők úsztak át vészjóslóan a tekintetén, nem sikerült jobb kedvre derítenem.
Megkérdeztem tőle hogy mi a baj, fáj talán valamije?
-Igen, fáj! - emelte fel hirtelen a hangját.
- Fáj minden, fáj, hogy olyan igazságtalan az élet! Fáj, hogy miért pont én, és hogy miért pont rákot kellett kapnom! Tudod hogy már mennyi mindenen mentem keresztül miatta? És most még ez a műtét is hozzá! Nem bírom magam túltenni a gondolaton, hogy mennyi van még hátra! Nem vagyok már fiatal, miért nem lehet nyugodtan leélnie az embernek azt a kicsit, ami még hátra van?
- Igen, tudom hogy van felesége, aki elkészít Önnek mindent reggelire, amíg Ön a fürdőben van. Ezt már hallottam Öntől. De milyen életük volt? Boldogok voltak? Vannak gyerekeik? Vannak unokáik?
És ekkor kezdett el mesélni a családjáról, hogy mennyi mindent köszönhet a feleségének, hogy milyen büszke a fiaira, és hogy milyen aranyosak az unokáik.
Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, megsimogattam, kicsit megpaskoltam, és egy-életem, egy-halálom, belefogtam a mondandómba.
- Azt mondta, hogy nagyon szép élete volt és van a felesége mellett, és sikerrel felnevelt három szép fiúgyermeket. Akkor miért nem tud ebből erőt meríteni? Önnek annyi minden megadatott, ami másnak nem. Ez adjon erőt Önnek.
Tudja milyen nehéz lehet most a feleségének, és a gyerekeinek, így látni Önt?
Azzal az érzéssel feküdni le minden este, és kelni fel minden reggel, hogy nem tudnak segíteni, hogy nem tudják a fájdalmát csökkenteni? Ez a legszörnyűbb dolog a világon, tehetetlenül nézni a szerettünk fájdalmát.
- És miért kell azon rágódni, hogy miért pont én, és hogy meddig élek még? Van ennek valami értelme? Én még csak 55 vagyok, de lehet hogy holnap be sem jövök dolgozni, mert meghalok az éjjel. Már túl vagyok két tüdőembólián, hol van arra a biztosíték hogy nem kapok egy harmadikat, és hogy azt túl élem? Mi lenne velem, ha nem tudnám magam túl tenni ezeken és csak ez járna az eszemben?
- Felejtse el Ön is ezeket a dolgokat. Azt csak a Jóisten tudja odafent, hogy mennyi van még nekünk hátra. Akkor azt a keveset, ami még hátra van, minek aggodalomban eltölteni? Inkább élvezze ki még azokat az éveket, amit kap, és örüljön annak, hogy még tud mosolyogni, és hogy ez a mosolygós nagyapa arc marad meg majd az unokák emlékezetében.
Komor tekintettel hallgatott végig. Láttam hogy felhúzza a szemöldökét, és hogy ráncba szalad a homloka. Láttam a remegő szája szélét, hogy birkózik magával, és nem tudtam mire gondolni. A kezét még mindig tartottam, meglepő módon nem húzta ki a kezemből.
Csak álltam ott mellette, majd egy percen keresztül, szótlanul. Nem mertem levegőt sem venni. Vártam a reakcióját, a lelki szemeimmel már láttam, hogy nagy pofonnak leszek kis gazdája.
Talán túlságosan elvetettem a sulykot?
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a komor ráncok lassan feloldódnak, már nem húzta annyira össze a szemöldökét, lassan kisimultak teljesen a ráncok, és éreztem ahogy vissza szorította barátságosan a kezemet.
Aztán mint mikor a sötét felhők mögül kibújik lassan a napsugár, úgy kezdett el ő is mosolyogni, először csak picit, a szája szögletében, aztán egyre szélesebb mosolyra húzódott a szája :)
Nem lettem kis pofonnak nagy gazdája!
- Tudja mit, igaza van! Tegyük le itt és most ezt a terhet, és élvezzük azt ami még hátra van! Köszönöm Schwester Erika!
Belenyúlt a szekrényke fiókjába, kivette a pénztárcáját, és megpróbált remegő kezekkel egy kis pénzt kivenni belőle. Lefogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy erre semmi szükség nincsen. De hát ő olyan hálás, hogy neki muszáj emiatt valamit adnia nekem.
Azt lehet, mondtam, és a mutatóujjammal az arcomra böktem, és odatartottam neki, hogy oda kérek egy cuppanós puszit.
Meglepődött rendesen, és remegő ajkakkal de odanyomott egy cuppanósat.
Aztán eljött az a nap is, amikor közölte vele a doktor, hogy másnap haza mehet, mert jók lettek az eredményei, és már se katéter, se tyúkbél nem lógott ki belőle sehonnan sem.
A szociális osztályról azonnal jött hozzá valaki, felmérni hogy hová megy haza, és milyen segítséget kap a családtól, vagy gondoskodjanak neki mobil Pflege szolgálatról. Ilona nagyon sokat megfordul nálunk, szinte minden öregebb hazamenő pácienst megkérdez. Nem nagyon kedvelik a lányok, mert olyan mint aki fent hordja az orrát. Renáta már nem is köszön neki, én úgy gondoltam, nem esik le a fejem, ha biccentek, vagy ha elvigyorodom. Muszáj nekem is olyan barátságtalannak lennem, mint ő??
Betoltam a kiskocsimat a raktárba, hogy feltöltsem ágyneműkkel, és kötszerekkel. Szinte csak a fejem látszott ki mögüle, pakoltamban fél szemmel láttam hogy Ilona húz el a raktár mellett, aztán féket hirtelen behúzva, visszalépett az ajtóhoz, és azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok a Schwester Erika?
Csak néztem nagy szemekkel, hogy mit akarhat tőlem, és csak bólintottam hogy igen, én vagyok..
- Akkor csak hogy tudja, szeretném közölni Önnel is, de elmondom az ápolási igazgatónak is, hogy Ön akkora dicséretet kapott az egyik pácienstől, hogy ilyet még nem hallottam. Valamint minden, amit Ön megpróbált neki átadni, az az utolsó szóig célba ért.
Egy teljesen más ember lett belőle. Gratulálok önnek,-és ezzel otthagyott.
Azt az érzést, ami akkor elöntött, nem lehet leírni. Otthagytam csapot papot a raktárban, könnybe lábadt szemekkel beszaladtam a kisöregemhez, és most én adtam neki két nagy puszit.
Nem kellett magyaráznom, hogy miért, tudta magától :)
A műtétet egész jól bírta, utána ugyanúgy lábadozott, mint a hozzá hasonló korú idősek. Az első nap ágynyugalom, aztán lassan mobilizálás. Napközben mikor be-be kellett valami miatt szaladnom hozzá, láttam hogy már csoszog, de azt is, hogy nagyon keveset eszik.
Aztán pár napig nem láttam, szabad voltam, és teljesen ledöbbentett a látványa, mikor visszamentem dolgozni.
A lélek szinte csak hálni járt belé, nem volt hajlandó a lábát sem letenni az ágyról, bármit mondott neki a nővér, csak morgott, dühöngött. Kezelhetetlen volt.
Szombatra általában akit lehet hazapaterolnak a kórházból, ez a szombat pedig kivételesen nyugodt volt. 10 órára már mindennel végeztünk, a betegek már rég elfelejtették azt is hogy mit reggeliztek, csak az öregúr előtt árválkodott még a reggelizős tárca. Hozzá sem nyúlt semmihez, csak a kávéba kortyolt bele egypárszor.
Schwester Maria beküldött hozzá, hogy segítsek neki a mosakodásban. Rám bízta hogyan csináljuk, neki már nem volt türelme az öregúr morgásait hallgatni. Gondolta, nekem most úgyis van időm annyi mint a tenger, hátha ki tudom legalább ültetni az ágy szélére valahogy.
Ahhoz, hogy a mosdótálat feltegyem az éjjeliszekrényre, le kell pakolni a reggelizős tárcát. De csak úgy szó nélkül nem vihetem ki, teszek még egy próbát nála, hátha eszik valamit.
- De hát így hogy akar erőre kapni, ha semmit nem eszik? Nem szereti a friss zsömlét, vajjal, lekvárral, kávét kortyolgatva hozzá?
- Vagyis, nem is csodálom, hogy eddig nem evett semmit - folytattam, miközben felemeltem a kést, amit kapnak a betegek - mert ezzel a késsel, amit a reggelihez adnak, egy macskát is agyon lehet ütni, de a zsömlét azt tutira nem lehet kettévágni...
Mintha egy icipici mosoly bujkált volna a szája szegletében :)
- Dehogynem, szeretem. Azt reggelizem odahaza mindig. Mire végezek a fürdőszobában, addigra a feleségem mindent előkészít, és együtt reggelizünk.
-Akkor megengedi hogy segítsek?? Kettényiszálom valahogy ezt a zsömlét, megkenem vajjal, lekvárral, hozok friss kávét, és ha kicsit is, de egyen belőle legyen szíves.. aztán meg itt van a joghurt, azt is ehetne egy kicsit..
- De én nem szeretem a gyümölcsös joghurtot, csak a natúrt..
- Na, akkor legyen szíves eszegetni, én meg elmegyek natúr joghurtot keresni.
Azzal sovány vaddisznó vágtában elrohantam, és mire kerítettem a másik osztályról 2 doboz sima joghurtot, azalatt az idő alatt majdnem megette az egész zsömlét.
Félsiker..
Akkor hajrá, folytassuk. Megkérdeztem hogy megpróbáljunk - e bemenni a fürdőszobába letusolni, de ahhoz nem volt kedve. Viszont az ágy szélére szívesen kiült. A hajmosós sapkával kicsit rendbe szedtük a rakoncátlan fürtjeit is, közben Maria is benézett, hogy mi a fenét csinálok, innen akarok e nyugdíjba menni?
A fejemmel a majdnem üres tálca felé billentettem, vette a lapot, és intett, hogy maradjak, nem is zavart tovább, behúzta maga után az ajtót.
Szépen rendbe raktam az öreg urat, nem siettem, az ő tempójában csináltunk mindent, közben beszélgettünk erről is, arról is :)
Mikor délben vittem neki az ebédet, már mosolygott, és nem mondta, hogy ahogy behoztam, úgy vigyem is kifelé..
Megtört a jég.
2. RÉSZ
Vasárnap a Renáta munkája is ránk hárul, mert ő csak szombatig dolgozik. Ő nem ápol, hanem a reggelit osztja ki, szedi össze, rendet tart a nővérszobában, és a többi. Tehát vasárnap én voltam a soros a reggelikiosztásban.
Mikor bevittem az öregúr szobájába a tárcát, már azonnal, kérés nélkül vágtam neki ketté a zsömlét, kentem meg vajjal és lekvárral. Gondoskodtam neki extra natúr joghurtról is, nem lehetett egy szava sem. Segítettem neki felülni, kibogozni a sok csőből, mert mindenhonnan tyúkbelek lógtak ki belőle.
Mire odaért a vizit hozzá, meg is evett mindent.
A főorvos, akár szabadnapos, akár nem, minden hétvégén bejön a privát betegekhez. Mikor végeztek a vizittel, Maria odajött hozzám, és megkérdezte hogy mit csináltam tegnap?
Tessék? Csak lestem értetlenül, azt hittem valamit elrontottam.
- Mi az hogy mit csináltam? - kérdeztem vissza- nem értem mit akarsz...
- Csak mert az öregúr megkérte a főorvost hogy amikor műszakban vagy délelőtt, mindig te menj be hozzá reggel segíteni. Szóval mit csináltál vele?
- Na, mit, ugyan mit? Fejbe vertem egy kalapáccsal.
10 óra után tehát megjelentem a kisöregnél, kilátásba helyezve egy nagy-nagy zuhanyzást, de lemondta, nem volt kezdve hozzá. A hangulata sem a legjobb volt.
Hogy eltereljem a figyelmét, elkezdtem viccelődni vele, de nem jött be, komor felhők úsztak át vészjóslóan a tekintetén, nem sikerült jobb kedvre derítenem.
Megkérdeztem tőle hogy mi a baj, fáj talán valamije?
-Igen, fáj! - emelte fel hirtelen a hangját.
- Fáj minden, fáj, hogy olyan igazságtalan az élet! Fáj, hogy miért pont én, és hogy miért pont rákot kellett kapnom! Tudod hogy már mennyi mindenen mentem keresztül miatta? És most még ez a műtét is hozzá! Nem bírom magam túltenni a gondolaton, hogy mennyi van még hátra! Nem vagyok már fiatal, miért nem lehet nyugodtan leélnie az embernek azt a kicsit, ami még hátra van?
- Igen, tudom hogy van felesége, aki elkészít Önnek mindent reggelire, amíg Ön a fürdőben van. Ezt már hallottam Öntől. De milyen életük volt? Boldogok voltak? Vannak gyerekeik? Vannak unokáik?
És ekkor kezdett el mesélni a családjáról, hogy mennyi mindent köszönhet a feleségének, hogy milyen büszke a fiaira, és hogy milyen aranyosak az unokáik.
Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, megsimogattam, kicsit megpaskoltam, és egy-életem, egy-halálom, belefogtam a mondandómba.
- Azt mondta, hogy nagyon szép élete volt és van a felesége mellett, és sikerrel felnevelt három szép fiúgyermeket. Akkor miért nem tud ebből erőt meríteni? Önnek annyi minden megadatott, ami másnak nem. Ez adjon erőt Önnek.
Tudja milyen nehéz lehet most a feleségének, és a gyerekeinek, így látni Önt?
Azzal az érzéssel feküdni le minden este, és kelni fel minden reggel, hogy nem tudnak segíteni, hogy nem tudják a fájdalmát csökkenteni? Ez a legszörnyűbb dolog a világon, tehetetlenül nézni a szerettünk fájdalmát.
- És miért kell azon rágódni, hogy miért pont én, és hogy meddig élek még? Van ennek valami értelme? Én még csak 55 vagyok, de lehet hogy holnap be sem jövök dolgozni, mert meghalok az éjjel. Már túl vagyok két tüdőembólián, hol van arra a biztosíték hogy nem kapok egy harmadikat, és hogy azt túl élem? Mi lenne velem, ha nem tudnám magam túl tenni ezeken és csak ez járna az eszemben?
- Felejtse el Ön is ezeket a dolgokat. Azt csak a Jóisten tudja odafent, hogy mennyi van még nekünk hátra. Akkor azt a keveset, ami még hátra van, minek aggodalomban eltölteni? Inkább élvezze ki még azokat az éveket, amit kap, és örüljön annak, hogy még tud mosolyogni, és hogy ez a mosolygós nagyapa arc marad meg majd az unokák emlékezetében.
Csak álltam ott mellette, majd egy percen keresztül, szótlanul. Nem mertem levegőt sem venni. Vártam a reakcióját, a lelki szemeimmel már láttam, hogy nagy pofonnak leszek kis gazdája.
Talán túlságosan elvetettem a sulykot?
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a komor ráncok lassan feloldódnak, már nem húzta annyira össze a szemöldökét, lassan kisimultak teljesen a ráncok, és éreztem ahogy vissza szorította barátságosan a kezemet.
Aztán mint mikor a sötét felhők mögül kibújik lassan a napsugár, úgy kezdett el ő is mosolyogni, először csak picit, a szája szögletében, aztán egyre szélesebb mosolyra húzódott a szája :)
Nem lettem kis pofonnak nagy gazdája!
- Tudja mit, igaza van! Tegyük le itt és most ezt a terhet, és élvezzük azt ami még hátra van! Köszönöm Schwester Erika!
Belenyúlt a szekrényke fiókjába, kivette a pénztárcáját, és megpróbált remegő kezekkel egy kis pénzt kivenni belőle. Lefogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy erre semmi szükség nincsen. De hát ő olyan hálás, hogy neki muszáj emiatt valamit adnia nekem.
Azt lehet, mondtam, és a mutatóujjammal az arcomra böktem, és odatartottam neki, hogy oda kérek egy cuppanós puszit.
Meglepődött rendesen, és remegő ajkakkal de odanyomott egy cuppanósat.
Aztán eljött az a nap is, amikor közölte vele a doktor, hogy másnap haza mehet, mert jók lettek az eredményei, és már se katéter, se tyúkbél nem lógott ki belőle sehonnan sem.
A szociális osztályról azonnal jött hozzá valaki, felmérni hogy hová megy haza, és milyen segítséget kap a családtól, vagy gondoskodjanak neki mobil Pflege szolgálatról. Ilona nagyon sokat megfordul nálunk, szinte minden öregebb hazamenő pácienst megkérdez. Nem nagyon kedvelik a lányok, mert olyan mint aki fent hordja az orrát. Renáta már nem is köszön neki, én úgy gondoltam, nem esik le a fejem, ha biccentek, vagy ha elvigyorodom. Muszáj nekem is olyan barátságtalannak lennem, mint ő??
Betoltam a kiskocsimat a raktárba, hogy feltöltsem ágyneműkkel, és kötszerekkel. Szinte csak a fejem látszott ki mögüle, pakoltamban fél szemmel láttam hogy Ilona húz el a raktár mellett, aztán féket hirtelen behúzva, visszalépett az ajtóhoz, és azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok a Schwester Erika?
Csak néztem nagy szemekkel, hogy mit akarhat tőlem, és csak bólintottam hogy igen, én vagyok..
- Akkor csak hogy tudja, szeretném közölni Önnel is, de elmondom az ápolási igazgatónak is, hogy Ön akkora dicséretet kapott az egyik pácienstől, hogy ilyet még nem hallottam. Valamint minden, amit Ön megpróbált neki átadni, az az utolsó szóig célba ért.
Egy teljesen más ember lett belőle. Gratulálok önnek,-és ezzel otthagyott.
Azt az érzést, ami akkor elöntött, nem lehet leírni. Otthagytam csapot papot a raktárban, könnybe lábadt szemekkel beszaladtam a kisöregemhez, és most én adtam neki két nagy puszit.
Nem kellett magyaráznom, hogy miért, tudta magától :)
Befejezés
Ilonával a szociális osztályról naponta többször is találkozom. Mikor meglát, már előre, hangosan, mosolyogva köszön, hogy jó reggelt Schwester Erika..
Renáta, mikor először meghallotta, hogy Ilona előre köszön, csak lesett nagy kikerekedett szemekkel, és azt kérdezte:
- Mit csináltál vele? Fejbe vágtad őt is egy kalapáccsal?
Nagyon ismerős ez a történet. Találkoztam több hasonlóval. Nagyon várom a folytatást.
VálaszTörlés