Attila után szabadon, Erika, a Marienkarankenhaus legújabb istencsapása :)

A vak vezeti a világtalant folytatása.

Péntek reggel,  tehát a feladat újra adva, mars Mamihoz, mert állítólag a reggeli után hazahozhatom.

Egy óra hosszas kocsikázás után találtam egy parkoló helyet, igaz  nem a kórház mellett, de legalább nem a dombtetőn.  Azt hittem, hogy Lolli már útra készen lesz, de 11-ig nem hogy orvost, de még takarítónőt sem látott.

 

Már meg is ebėdelt, és még  semmi mozgás. 

Hogy lesz  ebből  ma hazamenetel?  

Ott tébláboltam a folyosón,  abban reménykedve,  hogy csak összefutok egy olyan hivatalos személlyel,  aki fel tud homályosítani. 

Téblábolás  közben megütötte a fülemet a nővérszobából a következő csevej. 

- Frau Sprengel wird am Montag oder am Dinstag...
- azaz : Lola hétfőn vagy kedden  fog. ..A többi kiesett,  a fantáziámra lett bízva. 

 

De nem nagyon foglalkoztam ezzel, mert közben megjelent egy nővérke egy dizájnos tolószékkel, és meginvitálta Lollit egy kis kórházi kiruccanásra, egy kis terheléses EKG -val összekötve.

Lolli mondta, hogy szeretné ha vele tartanék, mivel hogy én vagyok itthon a gondozónője. Erre a nővérke kapott az alkalmon, és úgy, ahogyan volt,  tolókocsistól, feladatostól lepasszolta nekem, megmondta, hogy hova toljam,  és viszlát...

Nem tévedtünk el, volt GPS a tolókocsiban  :)

Először megmérték mind a 2 kezén meg a lábán egyszerre a vérnyomását. A lábainál picit alacsonyabb volt, mint a karján, de azt mondták,  hogy ez, ebben a korban  teljesen normális. 

Következő vizsgálószoba.... 

Egy cool cangára kellett felpattannia, teleaggatták tappancsokkal,  ha még világított is volna,  beállíthattam volna a sarokba karácsonyfának. Kiadták  neki az ukászt,  hogy el kell érnie az 50-es sebességet,  aztán addig tekerni, amíg bírja erővel, az sem baj, ha teljesen kifárad, épp hogy nem bukik le a cangáról, de tekerjen..

Na, ezt jónak mondták..pont neki, akinek sem türelme nincsen, sem kitartása, kivéve persze ha a végcél egy 5 csillagos étteremben az ebédhez megterített asztal..

Elkezdett tekerni..eleinte vigyorgott mint a töklámpás, hogy, de ugyan már,  ez is feladat, hisz megy ez, gond egy szál sem...aztán kezdett a szeme kikerekedni, mert egyre nehezebben tudott tekerni...

Húha, láttam, hogy itt be kell segíteni, mert mindjárt feladja, ezért elkezdtem lelkesíteni ....

- na, gyerünk, tudod, nem feladni... látod,  megy ez, jövőre benevezünk a Tour de Francosra,  nyomjad még,  nem feladni...

Csak nevet nekem, és mondja, hogy könnyen beszél  az, aki nem néma,  aki csak  ül a fenekén nyugodtan a széken.. és tekert még tovább, de egyre lanyhulóbb elánnal.  

Huha, itt még egyéb praktikákra is szükség van,  és épp ezért kilátásba helyeztem neki egy óriási tortaszeletet, ha teker még egy kicsit..

A nővérke jót szórakozott rajtunk, és csak nézett,  hogy egy beígért  szelet tortának mekkora ösztönző hatása van. Pláne mikor hozzátettem,  hogy ráadásul dió tortát láttam a büfében.

 
- de extra tejszínhabot is kapok hozzá ??
- mi az hogy...ki sem fog látszani a
tejszínből..

 

A nővérke  elkönyvelte, hogy ilyen bolond csapatot sem látott még, és maximálisan meg volt elégedve a mami teljesítményével.

 

A kezünkbe nyomták a papírokat,  és mondták hogy menjünk vissza a 6. emeletre. Kicsit értetlenkedtem, hogy ez eddig rendben van, de mi az UH. miatt vagyunk itt.. Az nem lesz?? Széttárt karok volt erre a válasz, fülig  felhúzott vállakkal.

Akkor vánszorogjunk vissza. Függőlegesen a mozgásunkat megoldotta a lift, a problémát a vízszintesen való  kutyagolás jelentette, mert hogy meglehetősen hosszúra sikeredett folyosólabirintusok nehezítették meg a dolgunkat. De ha sántikálva is, de betoltam a célba. Kiültettem az asztalhoz,  kitoltam a szobából a tolószéket, szenvedem egy kicsit a lábam miatt, mikor is nyílt  az ajtó...

De jóóóó, jön a papir, mehetünk haza.. de nem a papír jött,  hanem megint  tolókocsistól a nővérke.  

Bocsánat,  bocsánat, de megint vissza kell menni az 1. emeletre, mert most jön az UH  vizsgálat...

Nem írom le inkább,  hogy mit gondoltam,  mert belepirul a papir. 

Letudtuk. A konklúzió az volt a főorvos részéről, hogy engem kell a tolókocsiba ültetni,  és maminak kell engem toligálnia, mert neki semmi baja az égegyadta világon. Semmi nem indokolja, hogy itt maradjon, mert makk egészséges. Mehetünk haza  még  ma.

Szárnyakat kapva toltam visszafelé mamit, és nagy izgalommal eltelve várakoztunk a szobában, hogy mikor jön már valaki, aki kirúg innen minket. 

Várunk, csak várunk...

Még mindig  várunk..

Egy unatkozó és várakozó Lollinál azonban nincs rosszabb a világon.

Hoppá, ekkor villant be a fejembe a nővérszobai beszélgetés, miszerint a Lolli hétfőn  vagy kedden  fog....csak nem hazamenni?? 

- gondolkozzunk csak logikusan..

Privát paciens, extra kérésekkel, bolondok lesznek hamar elengedni, mikor jól  megfejhetik a biztosítót..

Erika azonnal a cselekvés hímes  mezejére  lépett.. 5 perc sem volt, és minden a kofferben landolt, Lollit kivéve. Még a zippzárt is behuztam rajta...

Meg kellett gyorsítanom a dolgokat. 

Kimentem a nővérszobához,  ahol még egy " idővel majd naaaagy orvos leszek, de most még csak lapuló nyuszi vagyok", szóval egy tanoncdoki is növelte a létszámot. 

Intettem a nővérkének, hogy jöjjön kicsit közelebb, mert nem akartam a szentélybe  betörni..

Aztán szemrebbenés nélkül közöltem vele, hogy mivel mi csak az UH miatt vagyunk itt, és azzal semmi gond, kérdezze nyugodtan a főorvost, aki csinálta, tehát, a mi kofferünk már össze is van pakolva,  indulásra készek vagyunk.. Mikor indulhatunk??

A döbbenettől szóhoz sem jutott.. A szemei kikerekedve kocsányon lógtak, és nem akarta elhinni, hogy ilyen megeshet..

- Tessék, hogy egy ilyen incifinci kis Betreuerin kijelenti, hogy hazaviszi  a pacienst? Csak úgy kijelenti?- ezt olvastam le az arcáról.  

Rögtön elkezdett kioktatni. 

- Mit képzelek én egyáltalán, hogy dönthetek el én ilyesmit? ...

És még mielőtt  túlságosan belelovalta volna magát a mondandójába, a szavába vágva újra kijelentettem, hogy akármit is csinál, nem alszik itt mégegyszer Lolli.

Ekkor lépett közbe a halk szavú, alig észrevehető nyuszidoktor, a telefont megfogva nyugtatott meg, hogy előbb utánajár,  és meglátja hogy mit tehet. 

- Nem meglátni, hanem csinálni..haza akarunk menni, még ma...Hajrá. ..és ott hagytam...

Nem mertem hátranézni, pedig kíváncsi lettem volna az arcára..

De már fáradt voltam, nyűgös voltam, éhes voltam, fájt a lábam.

Erre mami:
- mikor hozzák már a kávémat?
- mit fogsz főzni otthon, vagy menjünk étterembe?
- hogy nézel ki? Milyen póló van rajtad, látszik az úszógumid...

És ezen a 3 témán lovagolt, nekem nem hagyva békét...hát, besz@rás..én harcolok az egész osztály ellen, hogy hazakeveredjünk, ő meg azzal szórakozik, hogy előnytelen T short van rajtam...ááááájsch......

Hogy befogjam a száját,  elmentem inkább megvenni a tejszínhabban  fürdő tortaszeletet. Kapott egy liter kávét is, mert az osztályon látszata sem volt a kávé és süti osztásnak.

Eszegettünk,  és vártunk. 

És még mindig vártunk.

 

Berobogott a kisdoktor,  és közölte, hogy a professzor személyesen jön nemsokára hozzánk. Röviddel este 6 előtt be is futott, csak a hétvégére engedett bennünket haza, azzal, hogy hétfőn reggel 9-ig menjünk vissza.

Este 9-re be is vásároltam, szombaton pihenéssel kombináltan takarítgattam, ma, vasárnap meg csak fekszem, és az apró szenteket is leszedtem az égről,  annyira fáj a lábam.. 

  

Fektemben pedig lepötyögtem nektek, hogy a Marinkrankenhaus Kardiológiai osztályán hogyan lettem Attila után, én, Erika, az Isten második ostora  :))