Munka után kajtatva, mint Pfelgehelferin- a célegyenesben :)

Lehetőségek Helferineknek kórházakban és otthonokban Rhein Land Pfalz -ban, Grünstadt és Kirchheimbolanden környékén.

Tehát miután a maszek otthonban nem úgy mentek a dolgok, ahogyan elképzeltem, és úgymond munka nélkül álltam a hónap közepén, azon gondolkodtam, hogy hagyjam e magam a guta által megütni, vagy sem.
Már mindent néztem, nem csak ápolási munkákat. Eminek is panaszkodtam, hogy legszívesebben már konyhára is elmennék konyhamalacnak, csak legyen már munkám. Erre mit ad isten, 5 perc múlva küldd nekem egy emailcímet, hogy ide add be a jelentkezésedet.

Ismerős volt a cím, már hívtam őket korábban, de akkor az volt a válasz hogy 17.-e után jelentkezzem megint, mert aki dönt, az épp szabadságon van.
Nyavalyogtam is Eminek azonnal, de csak bizonygatta, hogy ne ezen rágódjak, hanem azonnal küldjem el az Emailt, mert az ápolási igazgató már várja.

Csak lestem nagy bambán, erre közli, hogy nem mondta volna még?
A PDL jó ismerőse, kolleginák voltak pár éve, meg különben is van egy kutyusa  Emitől.

Na basszus. Email azonnal elküldve, jött is a válasz, hogy mikor menjek bemutatkozni, és szinte azonnal kész szerződéssel vártak.

Mikor Betti, a PDL meglátott, majdnem könnybe lábadt a szeme, és csak azt hajtogatta, hogy libabőr... tisztára olyan vagyok, mint a lányom :)
Szóval, másnap már az otthonban dolgoztam, teljes műszakban, a kolleginák és kollégák nagyon rendesek, az otthon egy új építésű, nagyon jól felszerelt otthon, a lakók, a nagy többsége pedig nagyon aranyos.

Még nem üzemelünk teljes kapacitással, most van 48 lakónk, és az emeleten csak 7-8 -an vannak. Sokan közülük csak meghatározott ideig tartózkodnak az otthonban, kevés a Pflege állomány is, minek következtében, van mikor egy délutános műszakban egyedül vagyok a Nővérrel. Most vasárnap az igazgató volt a Nővérfi, de nagy frász módon mindig leosont az irodájába, és csak a gyógyszerezésre jött vissza.

A bentlakók nagyon aranyosak, igaz mindenki a maga módján, szóval mindent összevetve, másfél hónap munka után, szeretek itt dolgozni.

Most pedig jöjjön egy két gyöngyszem, a kedvenc történéseimből :)

A bácsika 150 kilót taksált, a tolószékben sem tudott megülni, mert kifordult belőle. Kicsit megnyugodva vettük tudomásul, hogy nem végleg költözik be, csak egy jó hónapra. Sokszor csengetett, de olyankor már automatikusan valamilyen gyümölccsel, vagy keksszel mentünk be hozzá, mert hat ember helyett evett.

Csengetett Mylord? Igen, csengetett.. jobban szólva csengetett volna, ha nem csúszik le az ágyról a kütyüje.

Erre fel mit csinált?

Evidens.. hogy ez másnak miért nem jutott eddig még eszébe??

- Felhívta a tűzoltókat, hogy ugyan már jöjjenek ki, és kapcsolják be neki a televíziót.

Azon melegiben el lett kobozva a telefon :)

Csengetett Mylord? Igen, csengetett.. de nem almára vágyott, vagy körtére.

Merengett....gondolkozott..

- Nővér, olyan szép zöld ott kint annak a fának a lombja. Lehet szedni belőle? Otthon van kecském, de jó is lenne nekik...

A bácsikától a mai nap érzékeny búcsút vettünk, jajj, de jól is tette, hogy hazament:)



A kedvenc mamim: nekem csak Frau Hammer, mert engem totálisan letaglóz..

Lollo hozzá képest maga volt a megtestesült szorgalom, már ami a mozgást illette.
Súlyban kb. egy csoportba tartoznak, a mami is nyomja a mázsát, mint anno Lollo. Csakhogy.. lusta dög, nehéz a feneke, és inkább mindenre azt mondja, hogy én ezt nem tudom..
Bezzeg mikor a barátja jön látogatóba, nem kér segítséget, elintéz mindent egyedül.

Mint sokaknak az otthonban, neki is vannak problémái a széklettel. Ha a gyengébb por nem segít, jöhet a kúp. Bevittem neki, és kérdeztem, hogy kér e segítséget, vagy fel tudja magának tenni?

-Nem, nem kell a segítség.. megoldom magam. De Schwester Erika, tudna nekem gyümölcslevet hozni egy kancsóval?

Erika elügetett gyümölcsléért, mire visszaért, addigra a mami már lerendezte a dolgokat. Mivel nem ment análisan, gondolt egyet, és bevette a kúpot orálisan. 

Ennyi, kérem szépen. Ilyen egyszerű. De jó lett volna tudni, hogy hatott e ??? 

  

Munka után kajtatva.. mint Pflegehelferin

Lehetőségek Helferineknek kórházakban és otthonokban Rhein Land Pfalzban, Grünstadt és Kirchheimbolanden környékén.

Ma már meg tudom becsülni azt a szerencsét, amivel anno bekerültem egy hónap leforgása alatt a Neustadti kórház urológiai osztályára. Az örömben az üröm csak annyi volt, hogy nem tudtak csak 50% ban foglalkoztatni, ezért kisegítésként ambuláns pácienseket vállaltam hetente 3-szor a kórház Ambuláns szolgálatától.

Minek következtében állandóan futásban voltam, de mindemellett csodálatos emberekkel hozott össze a sors.

Májusban kiderült hogy költözünk, ezért már akkor elküldtem a leendő lakhelyünkhöz közeli kórházakba az önéletrajzomat.Nem idegeskedtem egy hónapig, gondoltam hogy minden úgy fog lefutni mint ennél a kórháznál. Megszerettem ezt a munkát, itt volt lehetőség a mosdatáson kívül mást is csinálni, nem akartam otthonba menni, tanulva a Siegenben látottakból. 

Csakhogy.. valaki belesz@rt a ventilátorba :)
Egyik kórház sem keresett ebben az időpontban Helferineket.
Gyorsan rákattantam az internetre, és más lehetőség nem lévén, rákerestem az otthonokra.

Első körben szembe jött velem egy olyan hirdetés, hogy magán Pflegeheim keres Helferint. Adsza neki.. felhívtam, hallásra is szimpatikus főnökasszony adott időpontot próbamunkára. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy 35 km távolságra volt tőlem. De megnézem, azzal nem veszítek semmit.

Közben azért szorgalmasan hívogattam a környékbeli otthonokat, személyesen is elvittem több helyre a papírjaimat, de pechem volt. Az Azurit pl. egyik otthonában sem keresett Helferineket, csak diplomásokat. Több helyen azt mondták, menjek vissza a hónap végén, mert szabadságolási időszak van, nincs ott a PDL, vagy a diri.

Basszuskulcs.. akkor marad a maszek otthon. Zoltán Jenei írt erről a gondozási formáról a falon, ezért reménykedve vártam, hogy olyan körülmények lesznek itt is, ahogy Zoli mesélt a berlini otthonról.

Délutánosban kezdtem először, le is döbbentem rendesen. 12 gondozott, ennek a 80%-a demens, hat embert mobilizálni kell, volt aki vasággyal együtt volt 40 kiló, de merev mint a piszkafa, es volt 90 kilós mamika is. Most nem írok regényt, csak pontokban a tennivalókat.

Ja igen, és 3 szintes családi házban kellett mérgezett egér módjára rohangálni.

•  megteríteni kávéhoz sütihez az asztalt, a sütit az éjszakás műszak sütötte, lefőzni a kávét
•  lehozni mindenkit az ebédlőbe, közben ahol szükséges volt, pelenka csere
•  szervírozni a hami-nyamit, és etetni a három arra rászorulót.
•  közben a Helferin már majdnem ökölharcot vívott az egyik makrancos mamival, aki a kihalás mellett döntött és nem volt hajlandó napok óta semmit sem enni és inni.. de a nővér volt az erősebb.
•  amíg a többiek el voltak a morzsákkal, addig mi bejártuk a 3 emeletet, és összeszedtük mindenhonnan a szemetet és a mosnivalót, mindenkinek különféle színű zsákja volt. Egyidejűleg kikészíteni másnapra a tiszta fehérneműket,ruhákat, pelusokat. 
•  lehordani mindent a pincébe.
•  vissza az ebédlőbe, volt olyan, akit vissza kellett tenni az ágyba, mert nem bírt vacsoráig az asztal mellett ülni. 
•  vacsorát készíteni: abban a szerencsében volt részem, hogy láttam hogyan készül a Hawaii toast, öregotthon módra. Hát, ahhoz képest amit a kórházban kaptak az emberek, ez annyira volt elég, hogy ne halljanak éhen a kisöregek.

No de nem állom meg hogy ne részletezzem a konyhaművészet eme magaslatait. 

- tehát, Hawaii toast öregotthon módra:
sütőlemezre raksz fejenként egy egy darab kb. 10*10 centiméteres toast kenyeret. mivel az utolsó sütőlapon volt még hely, ezért extrába helyet kapott ott még pár darab.
azt hittem megijeszti a szeleteket egy kis vajjal, de nem.. úgy szárazon rárakott a kenyerekre egy fél szelet sonkát, de negyedekre vágva.. hááááát, én találtam volna még egy kis szabad helyet, ahová mehetett volna még egy negyed szelet sonka. Mindezt spórolósan megszórta ananász kockácskácskácskácskákkal,jobban nem bírom érzékeltetni az ananászkockák piciny méretét :)
mindemez pedig jótékonyan lefedte egy kis szelet szendvicsbe való sajtszelettel.

a konyhaművészet eme remekét betolta a sütőbe, és 200 fokon 30 percig sütötte.

 Mikor megláttam mi lett a végeredmény, a hajam is az égnek állt. A legtöbbje a kenyeret is úgy tudta enni, ha beáztatta tejbe, erre kaptak cipőtalpat Hawaii módra.

•   etetni a makrancos mamit is, no meg a másik hármat. Kíváncsi lennék, hogy amikor nincs próbamunkás, hogy etet egyszerre 4 embert, mivelhogy nem is egymás mellett ültek. 
• - Mindent berámolni a mosogatógépbe, rendbe rakni a konyhát, és visszavinni az embereket a szobájukba. 
• - Mindenkinél Intimpflege, tiszta pelus, átöltöztetni, és ágyba rakni. 
• - Feltölteni a konyhát zaftokkal és ásványvízzel.

Mire mindezzel készen voltunk, már este 9 volt.
Kíváncsi ember létemre szerettem volna látni, hogyan folyik egy nappalos műszak, ezért másnap reggel hatra megjelentem.

Kellemes meglepetés, volt egy szakképzett nővérke is, aki fáslizta az emberek lábát, vagy felhúzta a gumiharisnyájukat. A szigorúan ágyban fekvőeket ő mosdatta le, öltöztette fel, nekünk csak az úgymond mobilokkal volt dolgunk.
Zuhany, vagy csak azzal a kis ronggyal letörölni őket, ki hogy kívánta, tiszta pelus, tiszta ruha.
Lehordani őket egyesével a lépcsőlifttel, asztalhoz ültetni, már várta őket a tányéron a szokásos német reggeli, vajas kenyér lekvárral.

Mindez körülbelül lezajlott olyan 10 óráig. Ahogy érkeztek az asztalhoz, úgy kezdtek reggelizni.
Reggeli után megint ágyba tenni azokat, akik nem bírnak délig az asztalnál ülni, majd nekikezdeni az ebédnek.

Közben az egyik mobil mamika segítségért csengetett, mert az előző nap elméretezték nála a Laxoberál cseppeket, és nem bírt versenyt futni a lábán végig csorgó barna folyammal, csíkot húzva maga után ment a Wc-re, ott pedig aztán mindent telibe kapott a barna lé. Ketten a nővérrel együtt is 15 percbe került kivakarni a mamit a kakiból, felmosni az árulkodó nyomokat, és használhatóvá tenni újra a fürdőszobát.

Aztán futás újra a konyhába, remekelni kellett:

Zöldségport felhígítani vízzel, boltban vásárolt vékony csíkra vágott palacsinta tésztát bele zuttyintani és kész is volt a remekmű. A második fogás rám várt. Nekem kellett kisütni, ezt a készen vödörben kapható Kartoffelnpuffert,
káromkodtam is rendesen, mert a szép kék felsőm ki sem látszott az olajfoltoktól. Hogy milyen büdös lettem tőle, arról ne is beszéljünk.

Közben megteríteni, az ágyban fekvőket is asztalhoz ültetni, ebédeltetés, etetni a három mamit.. A makrancos mami elfelejtett raplizni, ezért most nem volt vele baj, evett ivott magától.

Ebéd után mindenkit fel a szobájába, ha kell tiszta pelus, és ágyba velük. Összerámolni a konyhát, rendet rakni, és ennyi volt a nappalos műszak.

Hogy mi rémített meg ebben a munkában? Hogy nem volt emelőgépük, azt nem is említeném. Különben sem lenne idő használni. De egyedül vinni egy délutános műszakot, segédápolóként, úgy hogy nem volt melletted szakápoló.

Mi van akkor, ha valaki rosszul lesz, ok, az rendben, azonnal hívok segítséget, de ha addig nem tudom úgy kezelni a helyzetet, ahogy kell?
Hogy tudnak ilyen felelősséget emberek vállára tenni, mikor nem is ez a szakmánk?
Nagyon nagyot csalódtam ebben a formában, ez rosszabb mint a rendes öregek otthona.

Biztos hogy a két nap alatt lerítt az arcomról a nemtetszés, és hogy félelmeim vannak, mert olyan esett meg velem, ami eddig még soha: a főnökasszony nem engem választott :)
szerencsémre :)

- az álláskeresés második része következik hamarosan :)

Jön-e velem nagysád shimmyt járni?

A györei nővértalin a Ritmus táncegyüttes bogarat ültetett a fülembe. 

Pontosabban a shimmyt. 

Azóta is ezt dúdolgatom, az unokák előtt táncra is perdültem, és Lennard is vette a ritmust, csak Abby állt decens vigyorral, gondolva hogy ezek megzakkantak. 

Zakkanás ide vagy oda, a shimmy azóta is itt zajong a fülemben. Ma nappalos voltam, beküldtek egy fekvő nénihez, akihez hasonlót még soha nem láttam. 

Azt mondták, hogy ha törik vagy szakad, de akkor is mobilizáljam, hagyjam had mosakodjon le egyedül, meg  tudja csinálni, csak nagyon lusta, és ültessem ki a mérlegelő székre. Hú basszus, most jutott eszembe, hogy elfelejtettem beírni az aktájába hogy mennyit nyomott. 

Na szóval, a lustaság legyen a legnagyobb gondja, de amit én láttam, attól a szám is tátva maradt. 

Otthon nagyanyám egyszerűen azt mondta erre a tünetre, hogy kipállott az ember hónalja. Itt úgy hívjuk, hogy Intertrigo.

Vagyis Intertrigo a köbön, ebben az esetben. Amúgy is jó húsban volt a mami, a hasa alatt, körben, mint valami díszöv, széles csíkban, folytatódott a combtöveknél, a lába között, a szeméremdombon, mindenhol 2 tenyérnyi nagyságú helyen, összefolyva. 

Nem tudtam eldönteni hogy hol kezdődik, és hol van a vége. A felső hámréteg sérült volt, nem volt egy olyan négyzet centiméternyi terület sem, ahol ne vérzett volna. 

Nem is csodálom, hogy nem akar felállni, hanem szétterpesztett lábakkal csak fekszik az ágyban. 

Nagy nehezen lemosdattam alulról, és kiültettem az ágy szélére, elbohóckodtam neki, mire szó nélkül lemosta magát felülről.

Mielőtt bekentem volna valamilyen kencével, amit az orvos adott neki, meg múmiát csináltam volna belőle a gézlappal, úgy gondoltam le kellene mérni. Szépen mondtam neki, hogy most akkor fel kellene állni, és csak pár lépés, és leülni a székbe. 

Na, azt már nem. Megmakacsolta magát, hogy pedig ő nem tesz egy lépést sem. 

Hogy mi ütött belém, mi nem, pedig bolondgombát sem ettem, elkezdtem neki magyarul énekelni, hogy: 

JÖN-E VELEM NAGYSÁD SHIMMÍT JÁRNI, 
BIZSEREG A TALPAM NEM TUD VÁRNI, 
HA A ZENEKARBAN HOTTENTOTTA TAM TAM SZÓL.... 

és persze térdeket beroggyasztottam, popót hátra kinyomtam, és a karjaimmal a térdem előtt lengedeztem..

Azt hittem hogy a mami hátravágódik, akkorát kacagott, de ezzel egy időben betoppant a gyógytornász is, aki azt hittem beesik a ruhásszekrénybe, mert hasát fogva dőlt neki, de nem szólt közbe, kíváncsi volt, hogy mi a fene akar kisülni ebből az egészből..

A mami pedig egyedül felállt, és a fenekét rázva beleült a székbe :) 

A hibbant pasas újra színre lép

Azaz, Combos Josefünk egyszer úgyis nagy pofonnak lesz kisgazdája :) 

Reggeltől estig a grillcsirkés autóban tipródni a hátad mögött 60-70 fokos melegben és 2-7 eurós tételekből napi kb. 1400 eurót összehozni, na tudjátok mikor.. meg akinek hat anyja van. 

Nem is lehetne ezt csak úgy fapofával lezavarni, kell egy kis humor, egy kis kacaj, kell egy kis dili, hogy a kocsinál sorban álló emberek ne veszítsék el a türelmüket, és kivárják a sort akkor is, ha 10-en 15-en vannak előttük. 

Van is már kialakult vevői köre, akik ha esik, ha fúj, mennek, ha Josef van a pult mögött.

Ismerős fiatalasszony, törzsvevő, szabadkozva szedte elő a pénztárcájából a maradék 5 eurós bankjegyet, mert hát a boltban otthagyták a nagy-bevásárlásra a többit. Normális esetben be szokott itt is rendesen vásárolni, most azonban már csak egy fél csirkére futotta. 

Odaadta a bankjegyet, ami  a pénztárcájában nem kisimulva lapult, hanem az egyharmad része visszahajtódott, és mikor Josef átvette, tisztára úgy nézett ki, mintha egy darab hiányozna belőle. 

Josefünk egyből le is csapott a lehetőségre. Levágta a fél csirkét, bezsákolta, majd mutatta a fiatalasszonynak az úgymond sérült bankjegyet, hogy most ő mit is csináljon akkor ezzel? 

Szegény asszonyka, elkapta a harci ideg.. 

- Jajjjj, istenem, hogy lehet ez, de hát nekem nincs másik 5 eurósom, de várjon csak, mindjárt elszaladok az autóhoz, és megnézem, hátha van még a kocsiban valamennyi. 

Mielőtt elviharzott volna, a Zembör visszatartotta..

-Nem kell annyira sietni, mi van akkor, ha mondjuk levágom a szárnyát? Akkor kvittek leszünk :) 

Az asszonyka kerek szemekkel nézte, már elkezdte volna megint a futok a kocsihoz mesét, mikor Josefünk folytatta: 

-Ne olyan gyorsan, rendben, nem vágom le a szárnyát, de hátha tudunk tenni valamit..

-De mégis mit? - döbbent le egy pillanatra az asszonyka..

Erre Josefünk, mint Hókuszpók, a nagy varázsló, ráfújt a bankjegyre, meg tán morgott is valamit az orra alatt, mikor körzött az újjával a bakjegy felett, aztán lassan, látványosan kihajtotta a behajlott részt. És mint aki jól végezte a dolgát, kilépett a kosiból. 

Az asszonyka pedig nevetve, na megállj csak, most adok neked felkiáltással, és fenyegető mutató-újjal elkezdett Josef felé szaladni. Josefünk sem volt rest, nyakába szedte a lábát, és futottak a kocsi körül egy kört..

Mit ad isten, ekkor lépett ki a boltból az asszonyka ruhásszekrény méretű férje, aki csak annyit látott, hogy az asszonya fenyegetve szalad egy hibbant, kakasos pólós pasas után, és kérdezés nélkül, belevetette magát az üldözésbe. 

De nem ám nevetve, viccből, mint az asszony, hanem méregből, haraggal. Na nesze neked Józsi, szaladj ha kedves az életed :) 

Az asszonyka a nevetéstől fuldokolva próbálta megállítani a párját, és mikor sikerült, akkor magyarázta el neki, hogy nem feltétlenül kell a Josefet is felhúzni a nyársra a csirkék mellé. 

Szóval most megúszta Josefünk, de várom, hogy mikor lesz valóban egy nagy pofonnak kis gazdája :)  

Egy kegyetlenül igaz történet.

A Folytassa Nővér Külföldiában csoport 2017-es Karácsonyi adományozásának az apropójára. 

A Nap is elfáradt már, lassan lebukik a látóhatár alá, még ő is pihenésre szorul. Az égen már vörös színű fények cikáznak és a csillagok is lassan teljes pompájukban ragyognak.

A 15 éves kislány elaludt, Marika, az édesanyja, az egész napi munkától elfáradva belezuhant a fotelba. A kislányon kívül három, nagy gyermeke van még, akik lassan már a saját lábukra fognak állni, jó szakmát tanulnak, büszke is rájuk az édesanyjuk.

Mikor már elcsendesedett minden, és biztos abban, hogy a 15 éves kislánya is szépen alszik, akkor merészkedik oda a fia iskolai gépéhez, és bejelentkezik a Folytassa Nővér Külföldiában csoportba. Tudja milyen is ez a vándorélet, mert ő is rá volt kis ideig kényszerítve arra, hogy a nyakába akassza a tarisznyát.

Olvas, elmereng, ismerősek a panaszok, a leírt történetek. Úgy szeretne válaszolni, bekapcsolódni, de nem lehet, nem teheti. Nem biztos, hogy a következő napokban lesz-e kurtányi ideje arra, hogy újra közöttünk legyen.

Ami miatt csak csendesen olvasgató csoporttag, az az a tény, hogy szó szerint éjjel-nappal ápolnia kell az oxigénhiányos 15 éves kislányát. Volt egy rövidke kis időszak az életében, amikor a gyermekét hátrahagyva, Ausztriában tudott dolgozni. Akkor nem is gondolta volna, hogy valaha egy laptop megvásárlása is több éves álom lesz csupán.

Nincsen se gépe, se ideje. De szereti ezt a csoportot, viszont szülőként,nap mint nap így látnia a saját gyermekét, nem biztos, hogy tudna erről a csoportban írni. Ha pedig késő éjszaka a nagy-fia iskolai laptopját bekapcsolja és nézegeti a kommenteket, olyankor egy letűnt világ képei elevenednek fel benne. Elsírja magát, lekapcsolja a gépet és "alszik".

De ez az álom nem az a nyugtató, mindent feledtető álom. Ez az álom néha maga a gyötrelem. Rosszabb a nappaloknál, mert ilyenkor sokszor újra átél mindent az első perctől fogva.

A kislánya most 15 éves. De gyakorlatilag is kislány maradt. Oxigénhiánnyal született, és az azt követő szövődmények súlyos idegrendszeri sérüléseket okoztak nála. A gyermekklinika fő-orvosasszonya egy pár diagnózist előrevetített. Nyelési nehézségek, félrenyelés veszélye, látás és egyensúly zavar. Egy pillanatra megállt velük a világ. Hirtelen minden értelmét vesztette, lesokkolta őket az, amit hallottak. De túllépve az ijedelmen, minden eszközt megragadtak, hogy fejlesztést kapjon a kislány.


A -néhai és áldott- Dévény Panni néni javaslatára DSGM tornára jártak Budapestre, hetente többször is.
Mindeközben észrevétlenül, fokozatosan, a nehézségek ellenére is, egy boldog család lett belőlük.

Lassacskán „megtanulták” a kislányt. Sosem volt egyedül, mindig volt valaki, aki egy egy korty vízzel megitatta, vagy leült mellé, hogy szórakoztassa. De a fejlesztések ellenére sem tanult meg önállóan enni, inni, vagy járni. Csak a fenekén csúszva tud közlekedni, és csak is pépesített ételt tud enni. Beszélni sem tud, csak a kezével mutogat a pohárra, vagy a tányérra, attól függően hogy szomjas vagy éhes.

A kezelések viszont nagyon sokba kerültek. Az utazás, az óradíjak, sajnos kiürítették a kasszát, adósságba keveredtek. De akkor is, ugyanúgy ahogy most is, mindent meg akartak tenni a kislányért. Aztán hirtelen, úgy 5 éve jött egy lehetőség, hogy az osztrák határ közelében 3 napos váltásban 24 órás ápolóként dolgozzon.

Maradék nagyszülői segítséggel és családi összefogással nekiindult az ismeretlennek. Nem volt könnyű,de remélte hogy tud egy kicsit könnyíteni a terheken, amiket cipeltek.

Több dolgot is meg tudott valósítani, amiről addig álmodni sem mert volna. Többek között egy tizenéves autót vásárolt, ami szó szerint a világot jelentette nekik. Ki tudott mozdulni a kislánnyal, nem voltak másra rászorulva, ha pl. vizsgálatra kellett menniük.

De mindeközben olyan dolgot veszített el, ami gyökeresen megváltoztatta az életüket.

Isten szívének legragyogóbb műve az anyai szeretet.Nincs erősebb ember egy szerető anyánál, de sebezhetőbb sem!

Mégis, minden nehézség ellenére ki tud egyenesedni, nem baj, hogy mennyi súly nyomja a törékeny vállait. Küzd az utolsó csepp véréig, mert a gyermekeiről van szó. Pedig bele van ő is fáradva, de nem adja fel olyan könnyen.

Az első csapást még a kislánya születésekor a saját édesapja mérte rá. Megtagadta a lányát, az unokáit, mert szégyellte a beteg gyermeket. Úgy látszik ez a pár év az addig szerető hitvesnek is sok volt, mert időközben az alkoholt helyezte előtérbe, abban látta a kiutat. Végül pedig magára hagyta a feleségét a gyermekekkel együtt.

Innentől kezdve minden megváltozott. Nem tudott továbbra is kijárni dolgozni, kényszerűségből mindig költözködniük kellett, lehetetlennél lehetetlenebb helyekre. A költözködés alatt ellopták az udvarra kirakott háztartási gépeit, a mosógépét. Szinte dideregtek a lakásban, mert fűteni is alig tudtak.

Mégis minden nehézség ellenére a nagyobb gyerekek sikeresen és jól folytatták a tanulmányaikat, ezzel az igyekezettel és hozzáállással biztosan, hogy meg fogják találni a helyüket ebben a nehézségekkel alaposan megtűzdelt világban. Mérhetetlen örömet okozva mindezzel az édesanyjuknak, aki emiatt már az éjszakánként telesírt párnák számát is elfelejtette.

Jó két évvel ezelőtt egy feslőlégúti betegség következtében kórházba kerültek a kislánnyal. Két hétig szondán és infúzión táplálták. Akkor, ahogy nézte a tehetetlenül fekvő gyermekét szondával az orrában, aki nem tehetett arról, hogy így született erre a világra, akkor döntötte el: nem engedi, hogy úgy leromoljon az állapota, hogy továbbra is szondával kelljen táplálni.

Inkább éhen hal az ápolási díjból, amit a gyermek után kap, de akkor is mellette marad, és megtesz minden tőle telhetőt. Azóta is napi 24 órában ápolja a gyermekét, aki szépen megerősödött, és annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, ennek ellenére is boldogok egymással. Itatja, eteti a pépesített ételekkel, és legújabban beöntést ad, mert leállt a kislány spontán széklete. De reménykedik, hogy rendbe jöhet még, és nem kell 15 évesen stómát kapnia.

Itat, pépesít, etet, beöntést ad, és örül neki. Mert van még kit etetnie. Ha már csak ennyit kapott a sorstól, akkor már nem akarja ezt a kicsit is elveszíteni! Ha így kell élnie, ha ez a sorsa, akkor így él.

De a világ nem érez és nem lát egyformán!

Bár az évek során szó szerint értéktelenné vált az autója, de nekik ez jelentette a kapcsot a külvilággal. Most ezt is elveszítette, jött a végrehajtó és lefoglalta.

De 15 éves lett a kislánya! 15 éve él velük mindennek ellenére!
Marika nagyon fél a jövőtől, de hisz is benne egyúttal!
Ha rongyos is az élet, de akkor is csak egy van belőle!

Elvesztette a régi nyugalmas életét, de ennek ellenére is azt mondja, hogy semmi sem pótolná a kislányát, és a három nagyobbik gyermekét.

Ez a rongyos élet pedig megmutatta nekik, hogy vannak még csodák, és segítőkész emberek. A fia tanárnője értesült nagy vonalakban arról, hogy milyen problémával volt bent a kórházban a kislányával. Ezen a tanárnőn keresztül kereste meg őket egy svájci misszió, és szó nélkül, látva a helyzetüket, látva, hogy kézzel mos egy 5 tagú családra, mosógépet, hűtőgépet, tv-t, betegágyat, matracot adományoztak nekik. Azóta is segítik őket betegápoláshoz szükséges dolgokkal.

Picit könnyebb lett így minden, de még nem lehet ám kényelmesen hátradőlni. Most épp megint küzd. Küzd a végrehajtóval, a lakhatásáért. Nem adhatja fel, mert felelősséggel tartozik a 4 gyermekéért. Pest megyében élnek.

De álmodni azért megpróbál. Nem a lottó ötösről álmodik, hanem a kétkezi munkáról. Arról, hogy ő maga teremtsen elő mindent a kicsi családjának. Arról, hogy újra dolgozhasson, hogy találjon valakit, akire nyugodt szívvel rá tudná bízni a kislányát, amíg 2 hetes, vagy még rövidebb váltásban dolgozna megint Ausztriában. De jó is lenne újra kijárni dolgozni, mert akkor hamarabb ki tudná fizetni az adósságot.

Addig is, bennünket olvasgat, és bár már régóta próbálom rábeszélni, hogy lépjen a nyilvánosság elé, bízzon a csoport erejében, segítőkészségében, nem merte ezt megtenni. Mert fél. Tőlünk is fél. Fél minden reakciótól. Mert nem biztos, hogy valakinek azt a pici kis bántását is el tudná viselni. Mert erre már nincs ereje. Azt felemésztette a minden napokkal való küzdelem.

Miközben olvasgatja a posztokat, a kisebb nagyobb problémákat, a néha butaságnak tűnő panaszáradatokat, olyan érzése van, hogy az illető nem is panaszkodni akar, hanem inkább kapaszkodik a csoportba! Persze vannak azért olyanok is, akik hatásvadászok, és csak „játszanak” a csoporttal, de a többséget ez a csoport élteti!

Azt is tudja már, hogy igenis fájhat az embernek annyira az élet, hogy már nem is akarja azt! De ameddig dobog a szív, addig csinálja, mert szeretet fűzi a világhoz!

Hiába, hogy rongyos, ha csak egy van belőle! Ilyenkor azonban nem dühtől sértődötten írogat, vagy kiabál, hanem inkább meg sem szólal. Bánatával inkább csendben marad,mintsem ártson.

De nem mindenki aranyos ám, mégis van egy határ, ami fölött nincsenek a következők:


- nincs „jópofa megbántás”


- nincs "aranyos vagyok amúgy,csak ilyen vagyok"


- nincs "majd megbocsájt, ha telik az idő"

Ha csak úgy tudunk valamihez hozzászólni, hogy közben megcsípjük a másikat, akkor, ott és akkor be kell fejezni!
A másik oldalon is egy ember van, és ha olyan dolgot mondunk neki, ami összetöri, azzal örökre megbánthatjuk! Senki sem érdemli a megbántást! Gondolni gondolhatja ugyan magában,de ne írja le!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében, és emiatt mondott már nagyon régóta nemet arra a kérésemre, hogy megoszthatom e a történetét veletek, a Folytassa Nővér Külföldiában csoport tagjaival.

De most, azt hiszem, itt az idő, hogy megmutassuk, hogy ez a rongyos élet tud még egy nem várt csodát produkálni!

Hiszen van bennünk erő és összetartás, így tudtunk -ezzel az erővel- , egy szép karácsonyt adni Sándor Máriának, aztán Gabócának, és most remélem Marikának is.

A félelme még mindig megvan, nem múlt el. Fél még az elsuhanó árnyaktól is, de legfőképp most a végrehajtótól. Éppen ezért Anonim fog maradni, maradjon nekünk csak Marika.

Aki segítséget akar nyújtani, azt ugyanabban a formában fogjuk csinálni ahogyan eddig is tettük. Eurós számlának itt lesz az én bankszámla számom, lesz egy magyarországi számlaszám is, valamint egy postacím is, ahogy eddig is, borítékban, képeslap közé téve az adományt, fel lehet postán is adni. Aztán a vég-összesítés után személyesen fogjuk átadni neki, hogy nyoma se legyen a számláján, hogy nyugodtan arra tudja elkölteni, amire valóban szükségük van.

Aki segíteni akar, annak szívesen átküldöm a számlaszámokat, vagy a postacímet. Köszönjük minden jó érzésű embernek a támogatását, az együtt érző és bátorító szavakat is. 

https://www.facebook.com/erika.korpas.3

„ Úttalan utakon...

De túl lélek-határon,

túl gondolaton, túl minden álmon

valami messze vár reánk,

egy fénysugár e rút világon:

talán egy "mindent felejtés".

Talán egy "mindent újrakezdés"

a végső sziklaszálon.” 

Wass Albert

A török basák

Lassan több török ember fordul meg a neustadti urológián, mint Isztambulban. A mai gyöngyszemek..

- Fennjáró beteg, mit fennjáró, fennfutó, mert egész nap úton van mint a karilova, kivizsgáláson van bent, semmi extra. A szobában, ahol helyet kapott, rajta kívül két öreg úr van, mind a kettő műtét után lábadozik, reggelente csak alvázmosást kérnek, mert annyi tyúkbél lóg ki belőlük, hogy egyedül még nem megy. De minden mást lassan de biztosan megcsinálnak már. 

Segítettem mind a kettőnek, és amíg a mosdófülkében voltak, rendbe hoztam az ágyukat is.  

A harmadik ágyon feküdt a török beteg. Megkértem hogy álljon fel, megigazítottam az ágyát, és viszlát, futás a másik szobába, mert egyedül voltam az osztályon Helferin. Negyed óra múlva csöngetnek a szobából. Bemegyek, és nem tudtam hogy a nevetéstől, vagy a sírástól kapjak e rohamot.. ott feküdt az ágyon, gatyából kibújva, és mikor meglátott, szinte felháborodottan mondta, hogy nővérke, engem elfelejtett lemosdatni.. 

Hirtelen felment bennem a pumpa, de hát a beteg az szent nálunk, ezért vigyorogva mentem oda hozzá, és kedvesen megkérdeztem, hogy esetleg korlátozott a mozgásban? 

Mivel nem értette, csak nézett rám, folytattam.. 

- Vagy talán nem találja a mosdót, esetleg nem bírja felemelni a kezeit? Mert ha igen, akkor azt az irányt kövesse, és kezemmel a mosdó felé mutattam, és csak úgy mint otthon, legyen szíves szolgálja ki magát.. de itt már bizony felemeltem a hangomat, mert alig bírtam megállni, hogy orrba ne vágjam azt a hitetlenkedő szemtelen képét..

A másik gyöngyszem..

- Fiatal huszonéves török suhanc, tegnap érkezett, még csak katétere sincs, ez is olyan gyalogkakukk mint a mosakodni nem tudó. A szobában hál istennek csak 2 ágyban kellett haránt lepedőt cserélnem, nála csak megigazítottam, aztán futottam volna tovább, de megállított..

- Nővér, miért nem húzza át teljesen az ágyat? 

- Már bocsánat, de hiszen tegnap érkezett.. semmi baja az ágyneműnek. 

- Az engem nem érdekel, újat kérek..

- Elnézést, de nem tévesztette el véletlenül a címet? Ez a neustadti kórház, nem pedig egy 5 csillagos Hotel.

Hogy erre milyen pofát vágott! Teljesen kiakadt, mire cseppet sem finoman közöltem vele, hogy nézze, otthon sem húz az ember minden nap friss ágyneműt, úgyhogy, ha nem tetszik a rendszer, akkor menjen haza, és huzattasson az anyukájával minden nap tisztát.. 

Marhára érdekelne, hogy otthon hogyan él? Hogyan lakik? Milyen körülmények között? Mert amit művelnek, az már elképesztő! 

A munkahelyi empátia

Abban igaz egyet értünk, hogy ha valaki beteg és ellátásra szorul, annak mindennél előre valóbb a saját baja. Legyen az kisebb vagy nagyobb baj, annak, aki épp kénytelen azt elszenvedni, csak ez a fontos. Nem is inkább hathatósabb gyógyszert remél a nővértől, mikor panaszkodik, hanem inkább egy kis lelki támogatásra van szüksége. 

Lejegyeztem egy pár gyöngyszemet ebből a kategóriából. Mindegyik a szemem előtt zajlott le. A jobb érthetőség kedvéért leírom röviden az előzményeket is. 

Sem velünk, sem nélkülünk. 

Herr Morgóboró már több mint 2 hete nyűtte az idegeinket, mindenki arra várt, hogy mikor bocsájtják már haza. Privát páciens, szent és sérthetetlen, mellette muszáj volt mindenkinek jó pofát vágni, még akkor is, amikor nem igen akaródzott. De még kihúzta nálunk a 3. hetet is, igaz, a harmadik héten már nem volt izolálva, nem kellett szkafandert húzni mikor bementünk hozzá. Az utolsó héten minden nap amiatt sírt, hogy mikor mehet már haza, mert nagyon unja már, hogy ennyi ideig egy kis szobába van bezárva. 
Megjegyzem, mikor lett volna lehetősége a 3. héten arra, hogy kimozduljon, sétáljon, akkor az orra hegyéig húzta a takarót, és még arra sem volt képes, hogy elmenjen az automatáig saját magának szódát csapolni. 
De végre megkönnyebbülhetett az osztály, péntek reggel hazamehetett Morgó urasága.

Ma reggel -hétfő reggel- azzal várt Edit nővér, hogy itt van a kedvenced, nem sokáig bírta nélkülünk, a család biztos elment nyaralni valahova. Mars be hozzá, ha tudom dugjam be a zuhany alá, meg borotváljam is meg, mert úgy néz ki lassan, mint Nikolaus. Zuhany ugyan nem lett belőle, csak lavórból mosakodás, de a borotválást hagyta. 

Aztán bejött Edit nővér.
- Herr Morgóborgó! Miféle dolog ez már megint? Nem tévesztett össze minket egy elfekvő osztállyal? Ez itt a kórház! Ide beteg emberek járnak! Azért mert a család nyaral, nem kórházba kell magát bedugni, hanem Tagespflégébe, vagy Kurzzeitpflégébe! 

Herr Morcinak még a szeme is felakadt, és csak annyit bírt mondani, hogy de nem érzem magam jól, mindenhol csak fájdalmaim vannak.. ami igaz is, nem volt olyan virgonc, mint mikor hazafelé készült, le volt ám épülve rendesen. 

A spanyol temperamentum. 

Carmen egy igazi spanyol, annak is a bunkóbb változata. Velem együtt Pflegehelferin. 
Minden reggel akinek kell, segítünk a reggeli mosakodásban, pláne akkor, ha műtét után van, és mindenhonnan tyúkbelek lógnak ki belőle, az infúziós állvány meg olyan nehéz a ráaggatott sok szír-szartól, hogy alig lehet tolni. 

Egy csendes, nem nagyon követelődző nénike, aki amúgy fitt volt, csak eme felsorolt okok gátolták a megfelelő mozgásban, megkérte Carment, hogy segítsen neki.

- Miért is? - kérdezett vissza Carmen nagy hangon és nagy mellénnyel. 
-Magának nincsen két keze? Ugyanúgy kell mint odahaza! Tud menni! Tessék felállni, bemenni a mosdófülkébe, és mosakodjon le magának!  

Reggeli csúcs

Nyolc órakor jön a reggeli. Mivel a vacsorát meglehetősen korán kapják a kórházi áldozatok, el is hiszem, hogy reggel nyolcra már korog a gyomruk. Vannak türelmes és még-türelmesebb betegek. 
Egyszerre csak egy tálcát tudunk bevinni, sokszor fél kézzel tartom, míg a másikkal helyet csinálok az éjjeli szekrényen, mert nincs hova letenni. 

Az egyik háromágyas szoba következett. Én a kávét töltögettem, raktam rá a tálcákra, újságot mellé, Carmen pedig hordta be a szobába. Még le sem tette az első tálcát, mikor a harmadik ágyról türelmetlenül és udvariatlanul elkezdett kiabálni a beteg, és vele mi lesz? Nem kap reggelit? 

- Mutassa meg nekem, hogy hogyan kell egy embernek két tárcát egyszerre szervírozni!
 Vagy tudja mit? Ha megmutatja hogyan kell a harmadikat a fejem tetején egyensúlyozva bevinni, akkor maga után csinálom, és egyszerre mind a hárman kapnak reggelit! - vágott vissza azonnal csípőből Carmen. 

Komolyan mondom, néha én szégyellem magam miatta. 

A lehengerlő Nővér. 

Marija, a tipikus megtestesítője a tenyeres talpas orosz nővérnek. Mint egy világháborús tank. Jön, és mindenkit letarol. A munkatempója? Utolérhetetlen. Már nyugdíj előtt áll, de mindenkit leköröz. Én sem bírom vele tartani a tempót. Ha csak 5 fekvőbeteg van osztályon, ő abból is akkora stresszt tud csinálni, mint ide Hanoi. Nem is igazán szeretek vele dolgozni. 

Demens mamika, aki nehezen is mozog, mikor milyen kedve van. De a mosdatásnál partner, hagyja magát oldalra fordítani, ha kell. Mikor viszont ki kellene ültetni, akkor belebújik a kisördög, megfeszíti magát, és az istennek nem akarja hagyni, hogy kiültessék a székbe. 

Erre Marija: Hát mit képzel maga? Mi az hogy nem segít? Még elvárja hogy én emeljem ki erőből? Nekem is van ám fájós derekam, magamra is gondolnom kell, úgyhogy ne nagyon makrancoskodjon, hanem segítsen hogy áttegyem a székbe! 

És a mamika? na náááááááá hogy azért is megfeszítette magát, had szarja össze magát Marija! 

Másnap, nekem jutott a demens mami, Marija a harmadik betegnél szorgoskodott, osztotta az észt emelt hangon. 

Mosdattam a mamit, közben szóval tartottam. Dicsértem hogy milyen szép a bőre, és hogy nem is látszik rajta, hogy 85 éves. Közben észrevétlenül már ki is ültettem az ágy szélére, aztán felkértem egy táncra, hogy legyen szíves nekem segíteni, átülne a székbe? 

Marija a másik oldalon kajánul vigyorgott, aztán a vigyor egyszer csak lehervadt az arcáról, mert a mamim segítség nélkül felállt, megfordult, és leült a székbe. Egy újjal sem nyúltam hozzá :)