Mert én ilyen is tudok ám lenni

Egy magyar páciens az intenzíven

Már indultam hazafelé, mikor utánam kiabált az egyik nővér, hogy szaladjak már le az intenzív osztályra, mert tolmácsolni kellene. 

Egy roma származású magyar fiatalember volt a gépre kötve, úgy a 30-as évei elején járhatott. Beszélt valamicskét, értett is valamicskét, de az orvos szerette volna, ha mindent tőlem hall a saját anyanyelvén. 

Hogy mi is történt vele, miért volt a gépekre kötve, azt nem mondta el, csak hogy mihez tartsa magát a fiatalember. Amúgy balesete sem volt, mert ahhoz túlontúl egyben volt, még egy kék foltot sem fedeztem fel rajta. 

És hogy mit kellett neki mondanom? Hát a következőket:

- Intenzív osztályon fekszik, és amíg a gépek rá vannak kötve, nem mehet onnan sehová sem.

- Ez nem egy egyszerű kórházi osztály, ahol aláír egy papírt, hogy saját felelősségére távozik, itt ilyen nincs, a kórház felelős érte addig, amíg ilyen állapotban van.

- Amennyiben el akar menni, az orvos kénytelen lesz a rendőrséget hívni, és erővel bezárják a pszichiátriára. 

Mivel nem ismertem a dolgok hátterét, ennyit elmondtam neki, és azt hittem itt a vége, mehetek haza. 

De szinte alig fejeztem be, a fiatalember bepörgött, felült az ágyban, le akarta magáról tépni a tappancsokat, kábeleket, közben rákot meg mindent emlegetve kiabált velem. Hogy mit képzelnek ezek, ő melózott egy jó hónapon keresztül, most van pár nap szabadja, és nem a kórházban akar feküdni, hanem haza akar menni. 

Aha... leesett már, hogy miért kell neki tolmácsolnom. 

Elkezdtem elölről. A családra hivatkozni mindig nyerő dolog, de most nem jött be, mert mérgesen mondta, hogy ne strapáljam magam, nincs se felesége, sem gyereke, akik hazavárják. 

- Akkor se kutyád, se macskád sincs odahaza? - kérdeztem vissza. 
- Nincs hát! - vágta oda keményen. 
- Akkor meg végképp nem értem, hogy ebben az állapotban miért nem tudsz nyugton maradni, ezalatt a pár nap alatt legalább kipihened magad. 

De neki halaszthatatlan dolga van odahaza,- kiabálta- és ha nem engedik el, majd kiveri az ablakot, és megszökik azon keresztül. 

A doki ekkor már alig tudta lefogni a kezét, hogy ki ne húzza a kanült a kézfejéből.  

-Na látja, ezért kértük, hogy jöjjön valaki hozzá, és a saját anyanyelvén próbáljon meg vele beszélni, mert csak azt hajtogatja, hogy úgyis elmegy. De hát látom, hogy magára sem hallgat, akárhogy próbálja neki megmagyarázni. 

-Tehetek még egy próbát, Doktor úr? Talán nem a legudvariasabb hangnememet választottam.

- No csak tessék, erre kíváncsi leszek- mondta vigyorogva.

Odamentem megint a fiatalemberhez. A bűbájos, együtt-érző  hangszínemet, amit  először vele, mint beteg pácienssel szemben használtam, a sutba dobtam, elővettem a kicsit búgóbb, mélyebb, lebaszósabb hangomat, ráncba rántottam a szemöldökömet, és komor tekintettel  így folytattam:

- Na idefigyelj kisapám. Úgy látom az előbb igencsak nem értetted meg, hogy mit akarok mondani neked.

- Tudod mit, az engem kurvára nem érdekel, hogy mikor és hol döglesz meg. Nem vagy te nekem se kutyám, se macskám, hogy egy könnyet is ejtsek érted. Pláne nem így, hogy olyan bunkó vagy, mint a sötét éjszaka, és nem akarod felfogni azzal a hülye f@szfejeddel, hogy tele vagy nyomva mindenféle szír-szarral, ami kizárja hogy volán mögé ülhess. - Miközben ezt mondtam neki, a jobb kezem mutató-ujjával a halántékát böködtem mérgesen.  

- Mert hogy karambolozol az úton, és megdöglesz, az a te egyéni problémád. 
A baj ott van, kisapám, hogy ilyenkor általában aki a balesetet okozza, az legtöbbször túléli, de nem egy ártatlan, vétlen ember halhat meg miattad. No ez a nem mindegy, tudod, ön és közveszélyes vagy, ezért nem engedhet el az orvos. 

- Úgyhogy nincs választásod, felfogtad?  Ez nem kívánságműsor, nem mehetsz el és kész. Csak azt döntheted el, hogy befejezed ezt a cirkuszt, és felnőtt, értelmes ember módjára gondolkozol és itt maradsz, vagy pedig folytatod amit elkezdtél, és akkor erővel bezárnak a pszichiátriára. 

- Ennyi! Baszta!  Világos voltam, vagy mondjam el még egyszer? - fejeztem be felemelt hangon, és nagyon mérgesen. 

És választ sem várva odafordultam a dokihoz. Neki is elmondtam, hogy kár, hogy a német nyelv ilyen szegényes a káromkodást illetően, mert nem tudom hitelesen visszaadni, hogy miket is mondtam neki, de a seggfej, ami náluk már börtönbüntetés-számban megy, az nálam egy kedveskedő szófordulat volt. 
És hogy, még miket is mondtam neki ebben a hangnemben. 

Nem volt ott egy hang ellenvetés sem, csak csendes vigyor.

De a pasikám is csendben maradt az ágyban, úgy látszik egy időre belefojtottam a szót. 

Hogy milyen sikerrel? Másnap a liftben találkoztam az intenzíves nővérkével, és mondta, hogy nem kellett a rendőrséget hívni :)     

A privát beteg. 1- 2 rész és a befejezés

1. RÉSZ

Fehér hajú, éltes öreg úr üldögélt az egyik privát szobában, nyitott könyvvel a kezében, de a gondolatai messze szálltak a vidám napsugárral, és talán nem is látta azt, amit olvasott. Egy másik, régi reggel járt az eszében, amely épp ilyen friss és ragyogó volt mint ez, csak vidámabb és meghittebb.  

Azon a vasárnap reggel a terasz már ragyogó napfényben fürdött, a felesége megterítette az asztalt odakint, és nem sokkal később vidám csevejtől volt hangos még a kert is. Unokák meghitt kacagásától volt hangos minden, és az öregúr büszkén tekintett a három felnőtt fiára. Mindegyik megtalálta a helyét a világban, mindegyik kezébe igazi sikerszakmát adott, büszke is lehet magára azért, amit elért. Gyakran gyűlt össze így a család, mint most is, mert hála istennek, az élet nem sodorta őket el messzire egymástól.

Másnap az egyik fia kíséretében kivizsgálásra ment a kórházba. Az eredmény lesújtotta.

Rák, áttételekkel.

Az öregúr haja azóta lett ilyen fehér. Azóta kerüli a szemét az álom, és az ilyen ragyogó reggeleken az emlékezés odahajtja az ablak mellé. 

Most a főorvosra várt. Az ő privát betege volt. Nem elég hogy a rákkal küzd nap mint nap, még valamilyen urológiai probléma is fellépett. Műtét. Anélkül sajnos nem megy. 

A műtétet egész jól bírta, utána ugyanúgy lábadozott, mint a hozzá hasonló korú idősek. Az első nap ágynyugalom, aztán lassan mobilizálás. Napközben mikor be-be kellett valami miatt szaladnom hozzá, láttam hogy már csoszog, de azt is, hogy nagyon keveset eszik. 

Aztán pár napig nem láttam, szabad voltam, és teljesen ledöbbentett a látványa, mikor visszamentem dolgozni. 

A lélek szinte csak hálni járt belé, nem volt hajlandó a lábát sem letenni az ágyról, bármit mondott neki a nővér, csak morgott, dühöngött. Kezelhetetlen volt.  

Szombatra általában akit lehet hazapaterolnak a kórházból, ez a szombat pedig kivételesen nyugodt volt. 10 órára már mindennel végeztünk, a betegek már rég elfelejtették azt is hogy mit reggeliztek, csak az öregúr előtt árválkodott még a reggelizős tárca. Hozzá sem nyúlt semmihez, csak a kávéba kortyolt bele egypárszor. 

Schwester Maria beküldött hozzá,  hogy segítsek neki a mosakodásban. Rám bízta hogyan csináljuk, neki már nem volt türelme az öregúr morgásait hallgatni. Gondolta, nekem most úgyis van időm annyi mint a tenger, hátha ki tudom legalább ültetni az ágy szélére valahogy.

Ahhoz, hogy a mosdótálat feltegyem az éjjeliszekrényre, le kell pakolni a reggelizős tárcát. De csak úgy szó nélkül nem vihetem ki, teszek még egy próbát nála, hátha eszik valamit. 

- De hát így hogy akar erőre kapni, ha semmit nem eszik? Nem szereti a friss zsömlét, vajjal, lekvárral, kávét kortyolgatva hozzá? 

- Vagyis, nem is csodálom, hogy eddig nem evett semmit - folytattam, miközben felemeltem a kést, amit kapnak a betegek -  mert ezzel a késsel, amit a reggelihez adnak, egy macskát is agyon lehet ütni, de a zsömlét azt tutira nem lehet kettévágni...  

Mintha egy icipici mosoly bujkált volna a szája szegletében :) 

- Dehogynem, szeretem. Azt reggelizem odahaza mindig. Mire végezek a fürdőszobában, addigra a feleségem mindent előkészít, és együtt reggelizünk. 

-Akkor megengedi hogy segítsek?? Kettényiszálom valahogy ezt a zsömlét, megkenem vajjal, lekvárral, hozok friss kávét, és ha kicsit is, de egyen belőle legyen szíves.. aztán meg itt van a joghurt, azt is ehetne egy kicsit..

- De én nem szeretem a gyümölcsös joghurtot, csak a natúrt..

- Na, akkor legyen szíves eszegetni, én meg elmegyek natúr joghurtot keresni.

Azzal sovány vaddisznó vágtában elrohantam, és mire kerítettem a másik osztályról 2 doboz sima joghurtot, azalatt az idő alatt majdnem megette az egész zsömlét. 

Félsiker..

Akkor hajrá, folytassuk. Megkérdeztem hogy megpróbáljunk - e bemenni a fürdőszobába letusolni, de ahhoz nem volt kedve. Viszont az ágy szélére szívesen kiült. A hajmosós sapkával kicsit rendbe szedtük a rakoncátlan fürtjeit is, közben Maria is benézett, hogy mi a fenét csinálok, innen akarok e nyugdíjba menni?

A fejemmel a majdnem üres tálca felé billentettem, vette a lapot, és intett, hogy maradjak, nem is zavart tovább, behúzta maga után az ajtót.

Szépen rendbe raktam az öreg urat, nem siettem, az ő tempójában csináltunk mindent, közben beszélgettünk erről is, arról is :) 

Mikor délben vittem neki az ebédet, már mosolygott, és nem mondta, hogy ahogy behoztam, úgy vigyem is kifelé.. 

Megtört a jég.   

2. RÉSZ

Vasárnap a Renáta munkája is ránk hárul, mert ő csak szombatig dolgozik. Ő nem ápol, hanem a reggelit osztja ki, szedi össze, rendet tart a nővérszobában, és a többi. Tehát vasárnap én voltam a soros a reggelikiosztásban. 

Mikor bevittem az öregúr szobájába a tárcát, már azonnal, kérés nélkül vágtam neki ketté a zsömlét, kentem meg vajjal és lekvárral. Gondoskodtam neki extra natúr joghurtról is, nem lehetett egy szava sem. Segítettem neki felülni, kibogozni a sok csőből, mert mindenhonnan tyúkbelek lógtak ki belőle. 

Mire odaért a vizit hozzá, meg is evett mindent.

A főorvos, akár szabadnapos, akár nem, minden hétvégén bejön a privát betegekhez. Mikor végeztek a vizittel, Maria odajött hozzám, és megkérdezte hogy mit csináltam tegnap? 

Tessék? Csak lestem értetlenül, azt hittem valamit elrontottam.

- Mi az hogy mit csináltam? - kérdeztem vissza- nem értem mit akarsz...

- Csak mert az öregúr megkérte a főorvost hogy amikor műszakban vagy délelőtt, mindig te menj be hozzá reggel segíteni. Szóval mit csináltál vele? 

- Na, mit, ugyan mit? Fejbe  vertem egy kalapáccsal. 

10 óra után tehát megjelentem a kisöregnél, kilátásba helyezve egy nagy-nagy zuhanyzást, de lemondta, nem volt kezdve hozzá. A hangulata sem a legjobb volt. 

Hogy eltereljem a figyelmét, elkezdtem viccelődni vele, de nem jött be, komor felhők úsztak át vészjóslóan a tekintetén, nem sikerült jobb kedvre derítenem. 

Megkérdeztem tőle hogy mi a baj, fáj talán valamije? 

-Igen, fáj! - emelte fel hirtelen a hangját.

- Fáj minden, fáj, hogy olyan igazságtalan az élet! Fáj, hogy miért pont én, és hogy miért pont rákot kellett kapnom! Tudod hogy már mennyi mindenen mentem keresztül miatta? És most még ez a műtét is hozzá! Nem bírom magam túltenni a gondolaton, hogy mennyi van még hátra! Nem vagyok már fiatal, miért nem lehet nyugodtan leélnie az embernek azt a kicsit, ami még hátra van? 

- Igen, tudom hogy van felesége, aki elkészít Önnek mindent reggelire, amíg  Ön a fürdőben van. Ezt már hallottam Öntől. De milyen életük volt? Boldogok voltak? Vannak gyerekeik? Vannak unokáik? 

És ekkor kezdett el mesélni a családjáról, hogy mennyi mindent köszönhet a feleségének, hogy milyen büszke a fiaira, és hogy milyen aranyosak az unokáik. 

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, megsimogattam, kicsit megpaskoltam, és egy-életem, egy-halálom, belefogtam a mondandómba. 

- Azt mondta, hogy nagyon szép élete volt és van a felesége mellett, és sikerrel felnevelt három szép fiúgyermeket. Akkor miért nem tud ebből erőt meríteni? Önnek annyi minden megadatott, ami másnak nem. Ez adjon erőt Önnek. 
Tudja milyen nehéz lehet most a feleségének, és a gyerekeinek, így látni Önt? 

 Azzal az érzéssel feküdni le minden este, és kelni fel minden reggel, hogy nem tudnak segíteni, hogy nem tudják a fájdalmát csökkenteni? Ez a legszörnyűbb dolog a világon, tehetetlenül nézni a szerettünk fájdalmát.

- És miért kell azon rágódni, hogy miért pont én, és hogy meddig élek még? Van ennek valami értelme? Én még csak 55 vagyok, de lehet hogy holnap be sem jövök dolgozni, mert meghalok az éjjel. Már túl vagyok két tüdőembólián, hol van arra a biztosíték hogy nem kapok egy harmadikat, és hogy azt túl élem? Mi lenne velem, ha nem tudnám magam túl tenni ezeken és csak ez járna az eszemben? 

- Felejtse el Ön is ezeket a dolgokat. Azt csak a Jóisten tudja odafent, hogy mennyi van még nekünk hátra. Akkor azt a keveset, ami még hátra van, minek aggodalomban eltölteni? Inkább élvezze ki még azokat az éveket, amit kap, és örüljön annak, hogy még tud mosolyogni, és hogy ez a mosolygós nagyapa arc marad meg majd az unokák emlékezetében. 

Komor tekintettel hallgatott végig. Láttam hogy felhúzza a szemöldökét, és hogy ráncba szalad a homloka. Láttam a remegő szája szélét, hogy birkózik magával, és nem tudtam mire gondolni. A kezét még mindig tartottam, meglepő módon nem húzta ki a kezemből. 

Csak álltam ott mellette, majd egy percen keresztül, szótlanul. Nem mertem levegőt sem venni. Vártam a reakcióját, a lelki szemeimmel már láttam, hogy nagy pofonnak leszek kis gazdája. 

Talán túlságosan elvetettem a sulykot? 

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a komor ráncok lassan feloldódnak, már nem húzta annyira össze a szemöldökét, lassan kisimultak teljesen a ráncok, és éreztem ahogy vissza szorította barátságosan a kezemet. 

Aztán mint mikor a sötét felhők mögül kibújik lassan a napsugár, úgy kezdett el ő is mosolyogni, először csak picit, a szája szögletében, aztán egyre szélesebb mosolyra húzódott a szája :) 

Nem lettem kis pofonnak nagy gazdája! 

- Tudja mit, igaza van! Tegyük le itt és most ezt a terhet, és élvezzük azt ami még hátra van! Köszönöm Schwester Erika! 

Belenyúlt a szekrényke fiókjába, kivette a pénztárcáját, és megpróbált remegő kezekkel egy kis pénzt kivenni belőle. Lefogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy erre semmi szükség nincsen. De hát ő olyan hálás, hogy neki muszáj emiatt valamit adnia nekem. 

Azt lehet, mondtam, és a mutatóujjammal az arcomra böktem, és odatartottam neki, hogy oda kérek egy cuppanós puszit. 

Meglepődött rendesen, és remegő ajkakkal de odanyomott egy cuppanósat. 

Aztán eljött az a nap is, amikor közölte vele a doktor, hogy másnap haza mehet, mert jók lettek az eredményei, és már se katéter, se tyúkbél nem lógott ki belőle sehonnan sem. 

A szociális osztályról azonnal jött hozzá valaki, felmérni hogy hová megy haza, és milyen segítséget kap a családtól, vagy gondoskodjanak neki mobil Pflege szolgálatról. Ilona nagyon sokat megfordul nálunk, szinte minden öregebb hazamenő pácienst megkérdez. Nem nagyon kedvelik a lányok, mert olyan mint aki fent hordja az orrát. Renáta már nem is köszön neki, én úgy gondoltam, nem esik le a fejem, ha biccentek, vagy ha elvigyorodom. Muszáj nekem is olyan barátságtalannak lennem, mint ő?? 

Betoltam a kiskocsimat a raktárba, hogy feltöltsem ágyneműkkel, és kötszerekkel. Szinte csak a fejem látszott ki mögüle, pakoltamban fél szemmel láttam hogy Ilona húz el a raktár mellett, aztán féket hirtelen behúzva, visszalépett az ajtóhoz, és azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok a Schwester Erika? 

Csak néztem nagy szemekkel, hogy mit akarhat tőlem, és csak bólintottam hogy igen, én vagyok..

- Akkor csak hogy tudja, szeretném közölni Önnel is, de elmondom az ápolási igazgatónak is, hogy Ön akkora dicséretet kapott az egyik pácienstől, hogy ilyet még nem hallottam. Valamint minden, amit Ön megpróbált neki átadni, az az utolsó szóig célba ért.

 Egy teljesen más ember lett belőle. Gratulálok önnek,-és ezzel  otthagyott. 

Azt az érzést, ami akkor elöntött, nem lehet leírni. Otthagytam csapot papot a raktárban, könnybe lábadt szemekkel beszaladtam a kisöregemhez, és most én adtam neki két nagy puszit. 

Nem kellett magyaráznom, hogy miért, tudta magától :) 

Befejezés

Ilonával a szociális osztályról naponta többször is találkozom. Mikor meglát, már előre, hangosan, mosolyogva köszön, hogy jó reggelt Schwester Erika..

Renáta, mikor először meghallotta, hogy Ilona előre köszön, csak lesett nagy kikerekedett szemekkel, és azt kérdezte: 

- Mit csináltál vele? Fejbe vágtad őt is egy kalapáccsal?

  

   

Szőke nő motorozik :)

A vasparipákhoz való viszonyom meglehetősen kérdőjeles. Még serdülő lány voltam, mikor egy vasparipán hárman akartunk átmotorozni a szomszéd faluba, a töltés tetején. A töltés aljában a csalánosban landoltam. Azóta kicsit húzom a számat, ha a motor jön a szóba. 

Tegnap vissza kellett mennem műszak után, mert délután volt egy ambuláns páciensem. Ha kocsival megyek, akkor ilyen időben egyszerűen nem lehet semerre sem parkolóhelyet találni. Ráadásul olyan kis szar utcák vannak, hogy nem is olyan rég egy hülye letörte a tükrömet. Megoldás? 

MOTOR

Nagy nehezen előcígeltem a drótszamarat a garázsból. Alig bírom lecibálni arról a piszakfáról amin áll, én is borulni akarok vele együtt. 

Na, akkor induljunk. Hoppá, de bonyolult egy műszerfal. Hogy is kell elindítani? 

Húznom kell a féket, közben meg nyomni kell egy gombot. Nem megy.. de van ott egy másik gomb is, huzigáljuk csak azt is, jobbra is, balra is.

-sehol semmi..

Bakker, csak nem autóval kell mennem, mert nem bírok elindulni? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, beindult, de hogy mi a csipkedíszes franckarikától, arról fogalmam sincs.. nem baj, a lényeg hogy ketyeg.. 

Gyerünk, mert előbb tankolni kell.

A benzinkúton körbejártam a drótszamarat, de hol a fészkes fenébe kell beleönteni a benzint? 

Hilfe!! Telefonos segítséget hívni! 

-Josef, hol a nyavalyában van ennek a szarnak a tankja?? 

- Emeld fel az ülést..

- Micsoda? Azt ahol ülök? Minek emeljem fel? Oda töltsem a benzint ahol a táskám van?

- Ne jártasd már annyit szádat, emeld fel azt a kibaszott ülést! Felemelted már?? 

- Ja.... tényleg.. ott van a tanksapka..tankolok, fizetek, de ne tedd le, maradj vonalban, hátha kellesz még. 

Egy perccel később...

-Josef! Hogy a nyavalyába indul ez a szar? Nyomom ezt a nyavalyás sárga gombot, mint vak a kapucsengőt, mégsem csinál semmit..

- Mozgasd meg felette azt a kis fekete kapcsolót..

- Mozgatom, nyomom, de semmi, nem megy..

- Ráadtad egyáltalán a gyújtást? 

- Mit? Jaaaaaaaaaaaa, a gyújtást?  A fenébe.. hiszen a slusszkulcs itt lengedezik az újjamon. Be se dugtam :) 

Slusszkulcs bedug, gyujtás ráad.. gomb benyom, motot pöcc röff.. irány Hawai :) 

És még élveztem is, csak a kezem akart lefagyni, holnap megyek venni egy motoros kesztyűt. 

És ilyen szép, virágba-borult utcán motoroztam :) 

Még egy ilyen hibbant pasast nem hordott a hátán a föld :)

Hogy kiről is beszélek, nanááááá hogy a Zembörről! 

Akkorát nevettem, hogy ezt frissiben nektek is el kell mesélnem :) Tehát, helyzetjelentés Combos Josef háza tájékáról. 

A legtöbben tudjátok, hogy hol dolgozik, azok kedvéért írom le, akik nem ismernék. Grillcsirkét süt és árul a drága. 

Mivel ezekben a hideg téli napokban a nyitott kocsiban összeszedett egy jó kis tüdőgyuszit, úgy döntött, hogy munkahelyi leírás ide vagy oda, de nem akar a kocsiban fagyott kakas lenni, ezért a céges-szimbólumos fekete póló felé felvett egy meleg polár fekete felsőt. Mert a kocsiban csak addig akar lesülni a hátadról még a bőr is, amíg a röpke órácska alatt pirosra, ropogósra nem sülnek a combikák, pipik, utána pedig ugrálhatsz, hogy nehogy odafagyjon a lábad a padlóhoz. 

Ma egy nemszeretem városkában kellett letömnie az emberek torkán a falatot. Nemszeretem városka, mert nem nagy a forgalom, alig esznek, tehát kevés a vendég, és túl sok az unalom. Márpedig Combos Josef a pörgést, a nevetést, a jókedvű és elégedett vendégeket szereti. 

Nagyot nézett azonban a mai napon. Mi a fene lelte ezt a kisvárost, az emberek csak jönnek, vesznek, esznek, telik a kassza. Olyan virágos jókedve kerekedett, hogy nem is fért a bőrében. 

Kora délután, mikor kicsit megcsappant a sokadalom, besétált a pékségbe kávét venni magának. Kifelé jövet örömmel konstatálta, hogy egy éhes vendég kívülről támasztja a pultot. 

Hogy mi a fene is bújt belé, nem tudom, de ahelyett hogy egy elegáns lendülettel felugrott volna a porondra, és széles vigyorral megkérdi, hogy mit tetszik parancsolni, odaállt a kocsit kívülről ő is megtámogatni, a másik pasas mellé. Feltette a pultra a pohár kávéját, komótosan beleöntögette az egyik tejszínt a másik után, és várakozóan körbe körbe tekintgetett, mint aki szintén az eladót várja..

- Hát igen, én is várok-  mondta a potenciális vevő. Két csirkecombot akarok magammal vinni. 

- Nekem meg egy egész csirke kellene- felelte neki hirtelen ötlettől vezérelve a Zembör, - de ki tudja, mikor jön meg az eladó, hol is van egyáltalán? 
-Tudja mit- folytatta ez a nem normális lökött ürge..- bemegyek én a kocsiba, és kiadom magának azt a két csirkecombot, nem fogok én sem tovább itt várni..

- De azt lehet, csak úgy egyszerűen?- kérdezte kikerekedett szemmel a vevő.
   
- Persze hogy lehet, majd itt hagyjuk a pénzt a pulton érte, - felelte szemrebbenés nélkül a Zembör neki.

Aztán egy elegáns mozdulattal, azzal, amivel már az első pillanatban fel kellett volna ugrania, felugrott a kocsiba, kezébe vette a húsos ollót, és elkezdte levágni a nyársról a két csirkecombot. Már a tálcán hevert a pipicombi, mikor Josefünk a pékség felé pillantva meglátott kijönni onnan egy idegent..

- Hűűűűűűűűha, jön az eladó, és eldobva a kezéből az ollót kiugrott a kocsiból. 

Ti még így sprintelni embert nem láttatok, mint ahogy azt ez a szegény lóvá tett vevő tette.. 

Sansza sem volt Josefünknek hogy utólérje, ezért a nevetéstől már fuldokolva kiabált utána, hogy hééééééééééé, álljon meg, jöjjön vissza, csak tréfa volt az egész :) 

De a világcsúcsot futott ürge is jól járt, mert Josefünk engesztelés fejében ingyen adta oda neki a két csirkecombot. 

- Megjegyeztelek, ember, megjegyeztelek- mondta neki nevetne a kuncsaft, és magában továbbra is rötyögve elégedetten távozott . 

Kinek ilyen, kinek olyan a rózsaszín szappanbuborékja.. az enyém egészen különleges volt :)

Kedves Baromfitársaim a tyúkudvarban :) 

Mint tudjátok, mi, a két lábbal a földön álló, és szorgalmasan kapirgáló, dolgunkat tevő emberek egyszerűen, egy túltengő és csapongó képzelettel megáldott nővérke által, aki orvosnak hazudta magát, és mindenkinek orvosi tanácsokat osztogatott - le lettünk földhözragadt baromfizva. 

Míg ő, a kupac trágyadomb tetején üldögélve, a ragyogó égbolton szárnyaló sasok röptét figyelve azt elirigyelte, de olyannyira, hogy szentül meg volt győződve arról, hogy ő egy szénakupac tetején pihengető sas, aki a szemében undorral és megvetéssel tekint le a baromfiudvarban (a nővércsoportban) szorgalmasan kapirgáló sokadalomra, és akinek az a sorsa, hogy a magasban hasítsa a fénylő kékséget, versenyre kelve a lágy széllel, vagy akár a tomboló viharral is. 

De nem csak ilyen irányban csapongott az elméje, mivel elégedetlen az életével, kitalált magának ezt is, azt is, hazudott egy másik munkát, szeretőt, szerelmet, rózsaszirmos illatos fürdőt, repkedő szappanbuborékokkal. 

 

Nnnnnnna, a kutyafáját neki! 

Jelentem, nekem is megvolt a szappanbuborék! Olyan, amilyet ez a hibbant elméjű tyukinca kitalálni sem bírna, mert ilyet csak az élet tud produkálni, az az élet, ami néha keserű, szomorú, sokszor fájdalmas, de ami mégis csak az enyém, amiért megszenvedek, megküzdök, aminek végül is megtaláltam már az értelmét.. Tudom, tudom, kicsit sokára, de jobb későn, mint soha :) 

Róttam az utamat a véget nem érő kórházi folyosón, szorgalmas tyúk létemre itt is, ott is kisegítve. A reggeli rutinnal már végeztünk, lement már az orvosi vizit is, feltöltöttem a raktárból a kiskocsinkat minden jóval, ami a napi munkánkhoz kell. Az egyik szobából csengetett egy bácsika, pont ott haladva el, azonnal be is mentem hozzá, tudtam hogy nehezen mozog, egy pár méter megtétele neki az örökkévalóságig tart, de csinálja egyedül! Respekt! 

A wc-n üldögélt, és elmutogatta, elnyögte - sajnos erősen beszédhibás is- hogy telecsorgott a pelenkanadrág, ugyan adjak már neki egy másikat. Hogy ne kelljen felállnia, egyszerűen csak levágtam róla és akkor vettem észre, hogy bizony más is besikeredett abba gatyóba, nem csak a folyékony elem :) 

Rászóltam, hogy el a kezekkel, maradjon nyugton, azonnal visszajövök egy tiszta nadrággal meg nedves lemosó kendővel, el ne merjen nekem szaladni onnan. 

Alaposan lemostam hátulról, és megkértem, hogy ugyan már, úgy csupaszon, de jöjjön már ki abból a szűk lyukból, mert ott nem tudom ráadni a pelusnadrágot. Mivel kis törölközőt elfelejtetem vinni, a menetszélre akartam bízni, hogy leszárítja a popót, mire az ágyhoz ér. 

Elindultunk, lassan, megfontolva minden centimétert :) 

Közben a mozgástól beindultak a belső szervek működései, ha nem is mind, de a belek elkezdtek rendesen dolgozni, és menet közben mélyebb, magasabb frekvenciájú hangok törtek elő hátulról, rövidebb, hosszabb intervallumban. Igen ám.. de mivel én tényleg nagyon alapos voltam, habzott ám a kendőtől a popó rendesen, minek következtében apró szappanbuborékok sokasága tört elő, minden lépésnél.. Na jól van nnnnna, igaz ez nem volt rózsaszín, mint a regényekben, de szaga az volt! Még ha nem is rózsaillatú, de akkor is az én szappanbuborékom volt! 

Abby nagy kalandja Tik-tak Omával, azaz Lolloval :)

Két év után újra Lolloval :) 

Igen, megint itt vagyok, nem esett ki a plajbász a kezemből, csak a bokros gyógyulni-valóim miatt nem voltam toppon, hiába, nem szokta a cigány a szántást :) 

Alig hittem el, hogy eljön ez a pillanat is :) 2 év szünet után újra Lolloval, igaz csak látogatni voltunk a Tik-Tak Omat :) Egész pici volt Abby, amikor Lolli utoljára látta..

Na szóval, elindultunk Tik-Tak Omahoz látogatóba :) 

Felpakoltam rendesen ám, csak olyanokat csináltam, amit Lollo nagyon szeretett. Sütöttem neki darálós kekszet, linzert, vaníliás diós kiflit, és direkt neki a kedvenc salátáját, tejszínes krumplisalátát, egy kisebb lavórral, két műanyag dobozba tudtam neki belepréselni, hozzá napraforgó kenyeret.

Visszagondolva a közösen nevetéssel, vidámsággal eltöltött időkre.. bennem az a huncut Lollo élt, aki a neki szánt teát a virágvázába öntötte, és mikor nógattam a reggeli tréningnél, hogy nem hallom hogy tekerné a cangát, erre a válasza az volt, hogy most épp a hegyről gurul le.. .:) 

Azt sem tudtam hogy melyik oldalról pusziljam, hogy öleljem magamhoz. Szemében az örömtől könny csillogott mikor meglátott, és azt mondta, hogy most innen sehova, mert megy és bezárja az ajtót, a kulcsot meg eldugja. 

De ez a Lollo más volt, mint akit mi ott hagytunk anno 2 éve. Hogy majd 30 kilóval könnyebb lett, az csak egy dolog. Ő egy Genussmensch, aki élvezi az ételt, az ízeket. De ha egyszer nincs mit élvezni, akkor inkább nem eszik. Nem is ez volt a legnagyobb megrázkódtatás a számomra. Hanem az, hogy eltűnt az a szívből jövő pajkos mosolya, huncut pillantása.

- Tudod mit szeretnék csinálni még egyszer, Erika? Igazán szívből kacagni, ahogy veletek tettem. Csak egyszer.. legalább még egyszer az életemben. 

Azt hittem hogy sírva fakadok. Hogy oldjam a helyzetet, azonnal el kezdtem neki mutogatni, hogy mit hoztam, amiket persze azonnal abban a sorrendben ki is kellett próbálni. 

Mikor a krumplisalátára került a sor, már a hangulata is más volt. Először gyorsan letört a napraforgó kenyérből egy szirmot, és csak úgy, csupaszon benyomta, nyelte mit kacsa a nokedlit. 

Aztán jöhetett a saláta, de csak magában, minden egyes kis darabot megforgatott a szájban, élvezte az ízeket. Háromszor szedett. 

Karl-August először csak kacsingatott arrafelé, aztán odament, elővett egy nagy tányért, jól megpakolta és jött a szokásos, rég nem hallott kérdése:

- mi a szart csináltál már megint? - komolyan mondom, már hiányzott ez a fajta dicséret tőle :) 

Aztán nem lehetett hallani mást, csak a fogak őrlését, a nagy nyeléseket nyögések közepette, közbe közbe vetve, hogy ez annyira nem jó, hogy gyorsan meg kell enni.. ne rontsa ott a levegőt :) 

Mindeközben Abby nagyon jól vette ezt a számára idegen környezetet. 

Ott volt Anna-Lena, Karl-August lánya, akit Abby azonnal le Lenizett, vagy ha nem jutott az eszébe, akkor csak úgy kereste, hogy hol van az én barátnőm? 
Együtt díszítették fel a karácsonyfát, jó volt látni ahogy kijöttek egymással. 

Vacsi után Bizsu azonnal kisajátította Lollot, nem volt hajlandó egy lépéssel sem arrébb menni. Felugrott hozzá, és onnan sehova sem, mint egy istenre, úgy tekintett rá.

Az idő is későre járt már, majdnem este 10 óra volt, Lolli, mivel már jól lakott, egyszerűen kivette a szájából az alsó protézist, és letette a rolátorra. Nagyon régi szokás ez nála, hogy étkezés után kiköpi az alsó fogsorát, mert billeg..

Uramatyám, hogy hányszor kerestem én is, mert elfelejtette, hogy hova tette.. Volt olyan is mikor a protkó állt nyerésre velem szemben, de mondtam neki hogy nyugi, jön még kutyára kamion.. 

Szóval, Lolli kiköpte a fogát. Abby földbegyökerezett lábbal nézte, a szemei kikerekedtek, még a szája is tátva maradt, nem hitte el, hogy jól látta amit látott, vagy csak álom volt? 

- húha.. de hogy a fenébe jött ez ki? Eni! ( ez én vagyok) Eni, nézd már! 

Aztán egy pár lépést hátrább lépett, jobbra pillantott, balra pillantott, aztán a két kis kezecskéjét felemelte a szájához, és megpróbálta ő is kihúzni a fogát a szájából. De nem ment.. szegény csak húzta, húzta, aztán jött oda hozzám, és panaszkodott, hogy Eni, ez nem jön ki! 

Én itt már majd megszakadtam a nevetéstől, közben Lollo gondolt egyet, és a felső fogát is kivette. 
Na, ez már Abbynek is sok volt. 

- Még eeeeeegy?  és izgatott mutogatásba kezdett szegény gyerek..Közben Josef bolondította szegényt, hogy vigyázz, megharap! 

De elmagyaráztam neki, hogy miért nincs Lollonak foga, hogy miért kell neki is vigyáznia a fogára, hogy ne legyen protézise. Lassan megbarátkozott a helyzettel, de annyira, hogy mikor Lollo mégiscsak negyedszerre is a krumplisaláta mellett döntött, már Abby vitte oda a fogát a kistányérkán. 

De ideje volt jó estét mondani, lassan már 11 óra volt, Abby csak amiatt kezdett el sírni, hogy miért nem mentünk ki megnézni a lovakat? No, azokat majd holnap.. :) 

Másnap reggel együtt ültünk le reggelizni Lolloval. Direkt készültem erre is. Ehhez fehér kenyeret sütöttem, hoztam magammal Schweinemetet, ezt a frissen darált húst, hagymával, borssal..két pofára ettünk, mint a kölyökgólya..

Reggeli után Abbynek is megjött a kedve, mehetett a lovakhoz :)

Ez pedig az Abby ajándéka volt Karácsonyra Lollonak, saját készítésű :) 

Dél körül búcsúztunk el Lollotol, és remélem hogy nem kell sokat várni a következő alkalomra. 

Lennard :) A második kis unokám :)

Igen, itt van, megszületett :) 2016 Augusztus 9-én, megérkezett a második kis unokám, Lennard :)

Eminek váratlanul be kellett feküdnie a kórházba, ezért Abby ezalatt az idő alatt nálunk volt. Először nagyon megijedt, mert csak annyit tudott hogy a mami a kórházban van, a kórház pedig auááááááááááááááát jelent, tehát a mami beteg. Csak akkor nyugodott meg, amikor a kis öcsi megérkezése után meglátogattuk a mamit, és a saját szemével láthatta, hogy a maminak kutya baja, csak a kis tesó nyekereg :)

Adtunk tehát a maminak kis időt, amit csak kettesben töltött el otthon Lennarddal, ezalatt az idő alatt mi Abbyvel nagyon jól szórakoztunk :)

Ez az egy hét hamar elrepült, és már Abby is óránként emlegette az otthont, tehát hazabatyuztunk :)

Már ránk is ránk fért egy kis babázás :) 

közben telik múlik az idő, lassan már négy hónapos lesz a kis legény :) 

azonos a kutya, a body, csak a gyerek más :) Fent Abby 6 hónaposan, lent Lennard 3 hónaposan :)