Életmorzsák...keringő a fürdőszobában...Munkahelyi Capriccio..

Létezik igaz szerelem első látásra? 

Minden bizonnyal. Azonban gyakran ítélkezünk minden ok nélkül, pláne, ha kiderül, hogy az igaz szerelmesek között több mint 20 év a korkülönbség, a feleség javára.

Hr. Guti egy jó nevű futballista volt annak idején. Ráadásul nem csak hogy a labdát kergette sikerrel, hanem a szebbik nem körében is bőségesen aratott. Minden adottsága megvolt hozzá, magas volt, izmos, és nagyon jóképű.

Mégsem kötelezte el magát nagyon hosszú ideig, várta az igazit. Már 40 is jócskán elmúlt, mikor bekopogtatott nála az igaz szerelem. Nem mindenki örült felhőtlenül a boldogságuknak, sokan óvták ettől a kapcsolattól, mert az asszonyka több mint 20 évvel volt fiatalabb..

A gonosz nyelvek azt suttogták, hogy csak a hírneve,  meg a pénze miatt marad vele.... 
- De ha majd lekerül a futball cipő a lábadról, és kevesebb lesz a pénz, majd akkor úgy ott fog hagyni, mint Szent Pál az oláhokat...

Teltek múltak az évek, Hr. Guti továbbra is tartotta a formáját, a futballcipő is a sutba került, de ők még mindig együtt voltak.

Az asszonyka is a 40. életévét taposta már, az oldalán a 64 éves férjjel. Amikor is beütött a krach...

Többszörös műtét a beteg szív miatt, teljes leépülés, járó-képtelenné válás és Dementia.

Minden pénzüket arra fordították, hogy a férj felépüljön. Vissza is nyerte a formáját, az erejét, és ma, 74 évesen is olyan izmos testalkatú, hogy sok fiatal megirigyelhetné.

Azonban a bankbetétek is jócskán megkarcsúsodtak, mire Hr. Guti újra Adonisszé vált..

Elúszott a vagyon, de az asszonyka maradt.. Valamint egy szerető öcs, aki otthont adott nekik a pompás házában, Bad Dürkheimban.

Reggel fél nyolckor betoppanok..ez Hr. Gutinak még hajnali pitymallat ...nem is akaródzik neki felkelni az ágyból.. Pedig muszáj, mert reggeli után transzportert küldenek érte, hogy kezelésekre, foglalkozásokra vigyék.

- Guten Morgen, Guten Morgen, Guten Morgen Sonnensein... ( Jó reggelt napsütés..) - énekelem neki, közben megpróbálom lecibálni az ágyról a lábát..

- Lalla Lalla Lalla Lalla Lalla Lalla la.... Folytatom így, mert hogy a szövegét nem tudom tovább..

A párnájába temetett arcát kicsit felemeli, oldalvást rám sandít, hagyja, had birkózzam még tovább kicsit a lábaival, kicsit el is engedi magát, és akkor, mikor már úgy gondolom, hogy ez az, innentől megnyertem a menetet, újra visszarántja a lábát az ágyra.

Basszuskulcs... Kezdhetsz erőlködni elölről Erika... Közben az órámra pillantok, kegyetlenül szaladnak a percek, és össz-vissz a reggeli fürdetésre 25 perc van adva...

Mese nincs, hívom a nehézlovasságot... Frau Guti rohan, minden imádkozás nélkül lerántja a földre a téli álmot alvó hitvest, aki dünnyögések közepette, lassan, de biztosan halad a fürdőszoba felé..

Otthon a panelban a kis szoba volt ilyen nagy, mint itt a fürdőszoba. Nem szűk tusolókabin, hanem egy hatalmas sarok leválasztva, tusolónak kialakítva.

Az, hogy bent van a fürdőben, az nem jelent semmit, a neheze még csak most jön, benyomni a víz alá...
Nem is megy önként, oda is erőszakkal kell becígelni, amit végül is a hitvese megtehet, de én nem alkalmazhatok vele szemben ilyen bánásmódot.

Már-pediglen valamit ki kell találni, mert nem ráncigálhatom el a hitvest mindig a reggeli készítés mellől, azért vagyok itt, hogy ezt magam oldjam meg.

- Guten Morgen, Guten Morgen, Guten Morgen Sonnensein...- énekelem neki másnap reggel megint, és közben megint megpróbálom lecibálni az ágyról a lábát.. 

- Lalla Lalla Lalla Lalla Lalla Lalla la....folytatom tovább, erre Hr. Guti is bekapcsolódik, és már együtt éneklünk... Közben észre sem veszi, de a lábai már a földön vannak, sőt mi több, önszántából feláll, és vonatosdit játszva a fürdő felé zakatoltunk.

Ott viszont kisiklott a szerelvény... Korai volt az örömöm, mert a zuhany előtt behúzta a vészféket, és egy lépést sem tett tovább..

Egy makacs öszvérnél csak egy makacsabb teremtménye van az Istennek, az pedig a Hr. Guti. 

Nem és nem... Egy lépést sem tett tovább, hiába próbáltam én ide oda taszigálni. Megálltam előtte, és sírós nyafogós hangon, könyörgősre vettem a figurát...

- Hr. Guti, bitte, bitte, bitte... Legyen olyan jó hozzám, és menjen be a tusolóba, had fürdessem le... 

- Nem, nem megyek.. Nem akarok - és nyomatékként még toppantott is egyet a lábaival, és összefonta keresztben a karját a mellei előtt.. 

- De Hr. Guti, kérem, mit csináljak, hogy jöjjön velem tusolni??  Térdepeljek le, és kérjem úgy??  Akkor jön velem?? 

Na, erre felcsillantak a szemei.. - igen... Térdepeljen le, és kérjen úgy... 

Gondolkodás nélkül letérdepeltem, összedörzsölve a tenyereimet, úgy kérleltem, hogy jöjjön velem... 

Vigyorogva rám nézett, aztán egy pillanat alatt újra előkapta a készletből a durcás arckifejezését, és nyomatékosan megint kijelentette, hogy nem jön... 

Ha nem akartam ott térdepelni estebédig, megint csak hívnom kellett a nehézlovasságot. 

Frau Guti nem lacafacázott, úgy bependerítette a Zembört a sarokba, lecsapta a székre, hogy azt sem volt ideje mondani, hogy nyekk...

Harmadnap megint kiénekeltem ő uraságát az ágyból...

- Nem, nem akarok - nyafogott - már megint én, mindig csak én... De azért felkelt, és kis gondolkozás után már velem együtt lallázott...

Beénekeltük magunkat a fürdőbe.. Hú, bakker... Most jön a neheze.. Eddig tegnap is működött a dolog. 

Két strófa között felajánlottam neki egy frissítő zuhanyt... 

Nem... Makacsolta meg magát megint.. Viszont a pelenkanadrágot minden zokszó nélkül hagyta levenni magáról, a pólót sem volt probléma lecibálni róla... 

Közben folyamatosan danásztunk, és megkérdeztem, hogy ha nincs kedve zuhanyozni, akkor mit csináljunk? 

- Énekeljünk, jött azonnal a válasz.. Rendben, danásztunk tovább.. 

- És táncolni szeret? Faggattam  óvatosan... 

-Igen, nagyon...jött azonnal a válasz.. 

- És mit szeret táncolni?? Cha cha cha? Tangó, vagy Walzer? 

-Walzer, igen, walzer...azt szeretem.. Odaléptem hozzá, pukedliztem egyet, és felkértem walzert táncolni, miközben elkezdtem dúdolni a Kék Duna keringőt, a legjobb tudásom szerint, magyarra lefordítva: hamisan...

Azonnal bekapcsolódott, dúdolta ő is, és már ritmusra moccantak a lábai.. 

Bakker, látszott hogy korábban a parkett ördöge volt, de az is, hogy én utoljára a gimibálon táncoltam Walzert, muszájból. 

De ki nem sz@rta le, a lényeg hogy kecsesen belejtettünk a tusolóba, walzert táncoltunk a fürdőben :) 

 munkásköpenyben, és egy szál fütyiben :) 

Rohan az idő....

50........-........51........-........52........-.........53

Csak így, katonásan.. megy az idő... az idő haladtával egyre nehezebb lesz felszaladni az emeletre 10 liter ásványvízzel, az ember mintha veszítene a lendületéből.. pedig pár évvel ezelőtt nem így volt. 

Még a sarkaiból is ki tudtam volna forgatni a világot. De ma? Őszintén? Örültem, hogy lyuk van a fenekemen, és szelel. 

Minek szépítsem a dolgot, azzal, hogy csak minden 2 héten van 2 nap szabadom, tehát 14 napot kell lehúznom folyamatosan, kissé kikészítem magam. Belefáradok. A második hét végére aztán nem sok kedvem marad semmit sem csinálni, a fekvésen kívül. 

Ma pedig nagy nap van, nekem inkább a felejtős kategóriába sorolódik, 53 lettem.. bizony ám.. 

Reggeli után csengettek, kaptam egy nagy csokor virágot, Joseftől :) 

 meglepi :) 

Ehhez a nagy naphoz képest én csak nyugisan pakolásztam, takarítgattam, kissé meg is könnyebbültem, mikor arra a kérdésemre, hogy menjünk e valahová ebédelni, ha már szülinapom van, az volt a válasz, hogy inkább nem, inkább játszunk jégkorszakosdit, azaz kihalósdit, magyarul..... dögöljünk...

Hurrá.... elmentünk gyorsan bevásárolni, aztán mars haza, tettem vettem, csellengtem, mikor beront Josef, hogy baj van.. neki azonnal sürgősen szüksége van még a Baumarktból a kocsim antennájához valamilyen kütyüre, de ő már behajított 2 pohár fröccsöt, nem tud vezetni.. ha kell a kocsim, akkor irány Surány.. de ha lehet akkor lóhalálában..

Ok, semmi akadálya, de csak néztem, mikor nyújtja felém a karikagyűrűmet, hogy legalább már ma nézzünk úgy ki, mint egy házaspár, és istenuccse, ő is felhúzta már a sajátját.. 

Legyen neki karácsony, felhúztam én is..

Aztán egy laza mozdulattal kikapta a kezemből a szürke kézitáskámat, és helyette a világoskéket nyomta a kezembe.. de nagyot igazán akkor néztem, mikor a fejembe nyomta a Francia honban vásárolt kalapomat is. 

Na, ne bassza már meg a vadegér, mi a fenének nekem ezt a kalapot a fejemre húzni, hiszen nincs is kánikula, meg különben is, úgy áll a fejemen, mint tökön a gyűszű... nem, na, ezt már nem veszem fel.. 

- De, de, olyan jól áll, - hazudott a kis kedves-  naaaaaa, nekem tetszik, vedd már fel :) 

Jajj, istenem, hogy milyen áldozatokat kell nekem itt hozni a másik kedvéért... egye fene, na, most az egyszer..

Megvettük azt a nélkülözhetetlen szentszart a kocsihoz, aztán mars haza.. ott szorongattam egész úton a kezemben, mind a két darab izét, blokkal egyetemben. 

Egyszer csak kiveszi Josef a kezemből, és hátradobja az ülésre.. ő tudja.. pedig nem sokat vizet zavartak ott nálam....

Már Neustadt végén jártunk, mikor kérdezi tőlem, hogy emlékszel még erre a görög étteremre, ami most fog jönni mindjárt? Nézzük már meg, milyen áraik vannak, érdemes e egyáltalán ide eljönni..

Nézzük, egye fene... annyira nem voltam elájulva tőle, vagy 4 évvel ezelőtt vetődtünk oda egyszer enni, nekem nem volt akkor valami nagy szám.. de hátha más szelek fújdogáltak erre is, és változott a konyhájuk..

Megyek be, irányítanak jobbra, mikor egy kis törpicsek szalad elém nevetve, kacagva, mert ő sem látott még tökön gyűszűt, én meg pont úgy néztem ki kalappal a fejemen :) 

MEGLEPETÉS-PARTY!!!!

Abby olyan hangosan kacagott, de olyan hangosan, mert mikor megérkeztünk, ő már látott bennünket az ablakon keresztül, és nem tudta elképzelni, hogy miféle madárfészket is hordok a fejemen :) Volt oka a kacagásra :) 

Emi, Thomas, Oma Ingrid, Abby, és Josef, készéném nektek ezt a szép napot :) 

Szóval, 53 lettem :) 

Életmorzsák...Amikor egy csapásra omlik össze minden..Munkahelyi Capriccio..

Susanna azt gondolta, hogy ők a legboldogabb család a világon. Szerető férj, egy közös gyermek, a serdülőkor mindennemű problémájával. Bár nem voltak milliomosok, de a kettőjük keresetéből német mércével is tisztességes módon meg tudtak élni. 

A munkáját imádta, mert nem kötötte íróasztalhoz, utálta a bezártságot, a kötöttségeket. Mindig úton volt, ismerte a város, és a környék minden szegletét. 10 évvel ezelőtt maga volt minden a tökély. 

Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, kiderült, hogy a szeretett apa és férj rákos daganatot hordoz magában. Négy éven keresztül küzdöttek a gyilkos kórral, a reményt az utolsó percig sem feladva, hátha meggyógyul a kedves. 

De bekövetkeztetett a megváltoztathatatlan, örök búcsút kellett venniük tőle. 

Susanna az erején felül mindent megpróbált, hogy a kamaszodó fiában kitöltse a hiányzó űrt, hogy feledtesse a fia fájdalmát. Felöltötte a vidámság álarcát, vitte a fiát minden hova, csak hogy ne kelljen abban a lakásban maradniuk, aminek minden szeglete az édesapát juttatta az eszükbe. 

Bebarangolták a nagy Németországot, Berlinbe is kiruccantak egy hétre, mikor is Susanna meglepetten vette észre, hogy neki, aki versenyt futott eddig az idővel, megártott egy kis városi séta. 

Nem akarta elhinni, hogy alig bír gyalogolni, hogy egyre gyakrabban kell leülnie a sétány mellett felállított padokra. De nem foglakozott vele, betudta az utóbbi időkben ért stressznek, szorongásnak, hiszen alkalma sem volt rendesen meggyászolnia a férjét, kiadni magából ezt az eszeveszett fájdalmat. 

Mígnem egyszer furcsa bőrelváltozásra lett figyelmes a lábán, és felkereste rögvest a bőrgyógyászát. 

A doktor megvizsgálta, és azt mondta neki, hogy ne vegye készpénznek, de jobban tenné ha egy alapos neurológiai vizsgálatot kérne, mert szerinte ezek az elváltozások a Multiple Sklerozisra utalnak. 

Hirtelen megfordult vele a világ. Hazafelé egész úton ez két kegyetlen szó dörömbölt folyamatosan a dobhártyáján.

MS

                     MS

                                            MS

                                                                    MS

Maga sem tudta, hogy hogyan ért haza. Nem érzékelte a külvilágot, csak rakta a lábait motorikusan előre.  

Jobb, bal, jobb bal, és megint egy lépés, jobb, bal, jobb, bal... 

Nem tudta, hogy honnan tudták a lábai, hogy mikor kell jobbra fordulniuk, balra kanyarodniuk. 

De haza ért, ahol egy 14 éves fiú várta, és kérdezte, hogy na, mi volt az orvosnál. 

Csak nyelt egy nagyot, de a gombóc nem akart eltűnni a torkából.

Semmi, mondta, majd elmúlik.. nem vészes. 

Azonnal kérte a teljes kivizsgálatot, mert a  bizonytalanság meg tudta volna őrjíteni. 

Már úgy volt vele, hogy mindegy mi lesz az eredmény, csak végre tudja már biztosan.

De a bőrgyógyász nem tévedett. MS.

Egy éven keresztül harcolt a kórral. Nem akarta feladni. Nem akarta, hogy maga alá gyűrje ez a két rettenetes szó. Az erejéből fokozatosan veszítve, de tette egyik lábát a másik elé, ment, ahogy az erejéből tellett. 

De az a pár lépcső, ami korábban a mosókonyháig meg sem kottyant, mostanra már tátongó mélységgé változott. 

És eljött az a nap is, amikor a lábai többet már nem engedelmeskedtek neki, véglegesen tolószékbe kényszerült. 

Senki sem kérdezte az akkor 15 éves fiától, hogy mit érez. Hogy mit jelent az a tudat, hogy neki kell felelősséget vállalnia az édesanyjáért, holott még ő maga is gyámolításra szorul. Nem tudja egyikük sem megmondani, hogy hol romlott el a dolog, de az idő múlásával a 18 éves fiú kiköltözött a házból, toronyiránt 100 méter távolságra, egy kislakásba, ahol éli a maga életét. 

Mivel nagykorú lett, az anya hozzáférést adott neki a bankszámlájához, mivel ő már évek óta ki sem mozdult a lakásból, csak a nyitott ajtóig, ahol a fedett előtér miatt az égnek csak egy kis darabkáját láthatta. A fia járt neki heti rendszerességgel bevásárolni, ha csak el nem felejtette. 

Itt csöppentem bele én a történetbe. Mikor megismertem, nem voltam tisztában történtekkel, csak láttam a kolléganőim szemében a rosszallást, mikor Susanna panaszkodott, hogy jó másfél hete nem tudja elérni a fiát, nem válaszol sem a hívásokra, sem a szöveges üzenetekre sem. 

A harmadik alkalommal már egyedül jártam nála, megkérdeztem, hogy evett -e már, és hogy ha nem, segítsek-e neki elkészíteni valamit? 

Nem, nem evett, jött a válasz, de nem is tudna mit enni, mert egy falat kenyér sincs a házban, a hűtő üresen tátong, az asztalon a gyümölcsös kosárban egy pár fonnyadt, és már penészedő mandarinon kívül semmi sem volt. És mivel pár centen kívül nem is volt több pénze, venni sem tudna. 

Ne is gondolkodtam... automatikusan nyúltam a táskámba, volt egy almám, meg egy banánom, valamint az egyik ápoltamtól kaptam egy doboz bonbont, odaadtam neki. Nagyot nézett, nem akarta elfogadni, szívből adom, mondtam, mert ember vagyok, egy hülye, bolond, érző szívvel. 

De biztos jön holnap a fia, és elmegy bevásárolni, ne aggódjak, de hogy néz az már ki, hogy a nővérke ad ajándékot a betegnek. 

Nehéz szívvel jöttem el tőle. Másnap a boltban beletettem a kosaramba egy tartós roppanós kenyeret, vészhelyzetre, hogy ha a most vásárolt kenyér elfogyna, és nem jön meg időben a fia, akkor legyen mihez nyúlnia. 

Szomorú szemekkel nézett, le volt törve nagyon, meg sem mertem kérdezni hogy mi a baj, magától mondta, hogy nem volt tegnap a fia, semmi ennivalót nem vitt neki. 

Odaadtam a postáját, míg a levelekkel volt elfoglalva, gyorsan feltakarítottam neki a konyhát..

Egyszer csak hallom, hogy nagyon mondja a magáét, biztos hogy leszedte az égről az aprószenteket is.. lezárták a kontóját, mert valami nagyon régről követelt összeget nem tudtak tőle levonni, mert mindig üres volt a számlája. A kisfia, amint pénz érkezett a kontójára, lerabolta az egészet, és magasról tett arra, hogy a beteg anyja miből fogja fizetni a számláit, és hogyan fog megélni.

Mikor el akartam jönni, az asztalon felejtettem neki a roppanós kenyeret. 

Gondolom nem hagyta szó nélkül a dolgokat, és ha vérre menőt nem is, de ökölre menő csatát folytathatott a fiával, mert másnap egy nagy vörös folttal a szeme alatt próbálta meg elkerülni a pillantásomat. 

Olyan éktelen haragra gerjedtem ismeretlenül is az ellen a taknyos kölyök ellen, hogy azt el sem tudom mondani. A mai napig nem tudok túllépni a dolgokon. 

Ha van olyan hogy családon belüli erőszak, olyan is van, hogy a gyerek veri a szüleit? 

És ilyenkor őket ki védi meg? 

Hol vannak a szülővédő hivatalnokok? 

Vagy egy édesanya akkor sem tenne ilyet, ha a saját fia veri véresre, mert hát akármilyen rossz is, csak az ő gyermeke? 

Hol van az a határ, ami fölött már egy anyának is elfogy a türelme, toleranciája? 

Én csak külső szemlélő vagyok, de nagyon nehezemre esik csendben maradni. Tudom, nem az én dolgom, ezt nekik kell lejátszani.. de akkor is, nekem is fáj..

Másnap esett meg velem a nadrágszakadós eset, mikor kivillantottam a püspökfalatomat a fehér nadrágomból. 

Mikor bekopogtam hozzá, már a hangjából hallottam, hogy megint baj van, de úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre, és jajveszékelve betoppantam... hogy de ilyen skandalum... hogy velem mindig mik történnek...és teátrálisan megfordultam, bemutatva nekik a rongyosra szakadt hátsómat.

Iggggen... ez az, rájöttem, hogy mivel lehet elterelni a figyelmét :) 

Olyan jót nevetett, öröm volt látni az arcán ezt a felhőtlen, boldog kacagást.. 

Azóta mindig kitalálok neki valamit, amivel felkelthetem a figyelmét,és egy kis vidámságot szerezhetek neki ebben a megkeseredett világban. 

Életmorzsák. Amikor minden adva van..Munkahelyi Capriccio..

Ünnep van . Már akinek. Nekem délutáni műszak. 

De megengedhettem magamnak egy kis lustálkodást kora reggel, Toffy nem zavart ki hajnalok hajnalán az ágyból, sürgős pisilhetnékre hivatkozva. 

Egy nagy pohár kávé után azonban csak elindultunk. Félretettem a félelmeimet, ugyanis mindenkitől azt hallottam az utóbbi napokban, hogy csak akkor merészkedjek be az erdőbe, ha nagyon gyorsan tudok futni, ugyanis a vaddsiznók ellepték a környéket, malacostól együtt.

Jesszusom, lehet hogy ezek engem keresnek? Vendettát hirdettek meg ellenem? 

Jó 3 hete miattam tört ketté egy boldog vaddisznócsalád élete, ugyanis a malac meg az anyja egy azon pillanatban rontott ki a sűrűből, egyenesen az autómnak.

Ünnep van. Ilyenkor még a fű sem nő. A harmattól elnehezedett fűszálak lustán nyújtogatták a nyakukat az ég felé. Hogy Toffy meglocsolta őket azonnal, azzal csak nehezített a dolgukon.  


A bátorságom azonban azonnal kifizetődött. Maga a csoda fogadott, mézédes illattal. 

Az erdei utat a sövény fölé tornyosuló akácfákról lehullott virágszirom borította. Fehér sziromlepel fedett be mindent, ameddig a szem ellátott. 

Óvatosan mozogtam, na nem attól tartva, hogy megtörik a varázs. 

Egyszerű oka volt. Tegnap délután az MS páciensemet mobilizálnom kellett, fotelból tolószékbe, onnan meg az ágyba. Megérezte az alig hogy rendbe jött derekam.

Legutóbb kissé késve érkeztem, addigra már az anyukája kiültette a tolószékbe. 

Pöttöm kis asszonyka, ha van 60 kiló, és 150 centi magas, akkor sokat mondok. 

20 éve ápolja a tolószékbe kényszerült lányát, mozgatja, mobilizálja, nem is tudom, honnan veszi ezt a hihetetlenül sok erőt. 

Jutta olyan 35-40 éves, magas, jól megtermett, kb 70 kilogramm. 

Respect, hogy honnan veszi ő is ezt a kitartást, hogy hogyan tudta elfogadni a megváltoztathatatlant, a tolószékbe, betegágyhoz kötött életet. 

Csodálkoztam is, hogy miért nem használnak emelőliftet a székből, ágyból való kiemeléséhez.

Tegnap rájöttem. Nincs élet a karjaiban, alig tudja emelni, használni őket, a lábai is tehetetlenül hullanak alá. 

Amikor ki akartam emelni, szóltam neki hogy semmi pánik, tartom, erősen, de most magam felé fogom húzni a felső testét, ne ijedjen meg. 

Nem is ijedt meg, ellenben én nagyot néztem, és azonnal megértettem miért nincs nekik emelő szerkentyű. A felsőteste, mint egy darab fa, élettelenül hullott a vállamra.

Jutta mindig jókedvű és kíváncsi, mesélnem kellett neki a családomról, ki hol él. Mikor meséltem neki Abbyről, utána a nevét mondogatta egymás után többször is, ízlelgette, nagyon tetszett neki. Pláne mikor mondtam, hogy Abby egy igazi forgószél a köbön, olyan eleven, ekkor nagy, szívből jövő kacajban tört ki.

Neki még szerencséje van, mert ilyen családi háttér van mögötte. Egy tigrisként küzdő anya, aki az erejét meghaladó feladatokat is elvégzi vele, egy jól felszerelt háztartás, ahol minden adva van ahhoz, hogy ne csak a szobába zárva élje le az életét, mert lépcsőlift, az emeletről a földszintre, egy másik lift a tolókocsinak, ami a ház előtti, felfelé kúszó lépcsőkön segíti át.

De sajnos ez nem mindenkinek adatik meg, láttam már az ellenpéldát is, és ahhoz is erő kell, hogy leírjam, hogy ott mit tapasztaltam, nem hogy azt megélni minden nap.

Folytatása következik...