A munkahelyi empátia

Abban igaz egyet értünk, hogy ha valaki beteg és ellátásra szorul, annak mindennél előre valóbb a saját baja. Legyen az kisebb vagy nagyobb baj, annak, aki épp kénytelen azt elszenvedni, csak ez a fontos. Nem is inkább hathatósabb gyógyszert remél a nővértől, mikor panaszkodik, hanem inkább egy kis lelki támogatásra van szüksége. 

Lejegyeztem egy pár gyöngyszemet ebből a kategóriából. Mindegyik a szemem előtt zajlott le. A jobb érthetőség kedvéért leírom röviden az előzményeket is. 

Sem velünk, sem nélkülünk. 

Herr Morgóboró már több mint 2 hete nyűtte az idegeinket, mindenki arra várt, hogy mikor bocsájtják már haza. Privát páciens, szent és sérthetetlen, mellette muszáj volt mindenkinek jó pofát vágni, még akkor is, amikor nem igen akaródzott. De még kihúzta nálunk a 3. hetet is, igaz, a harmadik héten már nem volt izolálva, nem kellett szkafandert húzni mikor bementünk hozzá. Az utolsó héten minden nap amiatt sírt, hogy mikor mehet már haza, mert nagyon unja már, hogy ennyi ideig egy kis szobába van bezárva. 
Megjegyzem, mikor lett volna lehetősége a 3. héten arra, hogy kimozduljon, sétáljon, akkor az orra hegyéig húzta a takarót, és még arra sem volt képes, hogy elmenjen az automatáig saját magának szódát csapolni. 
De végre megkönnyebbülhetett az osztály, péntek reggel hazamehetett Morgó urasága.

Ma reggel -hétfő reggel- azzal várt Edit nővér, hogy itt van a kedvenced, nem sokáig bírta nélkülünk, a család biztos elment nyaralni valahova. Mars be hozzá, ha tudom dugjam be a zuhany alá, meg borotváljam is meg, mert úgy néz ki lassan, mint Nikolaus. Zuhany ugyan nem lett belőle, csak lavórból mosakodás, de a borotválást hagyta. 

Aztán bejött Edit nővér.
- Herr Morgóborgó! Miféle dolog ez már megint? Nem tévesztett össze minket egy elfekvő osztállyal? Ez itt a kórház! Ide beteg emberek járnak! Azért mert a család nyaral, nem kórházba kell magát bedugni, hanem Tagespflégébe, vagy Kurzzeitpflégébe! 

Herr Morcinak még a szeme is felakadt, és csak annyit bírt mondani, hogy de nem érzem magam jól, mindenhol csak fájdalmaim vannak.. ami igaz is, nem volt olyan virgonc, mint mikor hazafelé készült, le volt ám épülve rendesen. 

A spanyol temperamentum. 

Carmen egy igazi spanyol, annak is a bunkóbb változata. Velem együtt Pflegehelferin. 
Minden reggel akinek kell, segítünk a reggeli mosakodásban, pláne akkor, ha műtét után van, és mindenhonnan tyúkbelek lógnak ki belőle, az infúziós állvány meg olyan nehéz a ráaggatott sok szír-szartól, hogy alig lehet tolni. 

Egy csendes, nem nagyon követelődző nénike, aki amúgy fitt volt, csak eme felsorolt okok gátolták a megfelelő mozgásban, megkérte Carment, hogy segítsen neki.

- Miért is? - kérdezett vissza Carmen nagy hangon és nagy mellénnyel. 
-Magának nincsen két keze? Ugyanúgy kell mint odahaza! Tud menni! Tessék felállni, bemenni a mosdófülkébe, és mosakodjon le magának!  

Reggeli csúcs

Nyolc órakor jön a reggeli. Mivel a vacsorát meglehetősen korán kapják a kórházi áldozatok, el is hiszem, hogy reggel nyolcra már korog a gyomruk. Vannak türelmes és még-türelmesebb betegek. 
Egyszerre csak egy tálcát tudunk bevinni, sokszor fél kézzel tartom, míg a másikkal helyet csinálok az éjjeli szekrényen, mert nincs hova letenni. 

Az egyik háromágyas szoba következett. Én a kávét töltögettem, raktam rá a tálcákra, újságot mellé, Carmen pedig hordta be a szobába. Még le sem tette az első tálcát, mikor a harmadik ágyról türelmetlenül és udvariatlanul elkezdett kiabálni a beteg, és vele mi lesz? Nem kap reggelit? 

- Mutassa meg nekem, hogy hogyan kell egy embernek két tárcát egyszerre szervírozni!
 Vagy tudja mit? Ha megmutatja hogyan kell a harmadikat a fejem tetején egyensúlyozva bevinni, akkor maga után csinálom, és egyszerre mind a hárman kapnak reggelit! - vágott vissza azonnal csípőből Carmen. 

Komolyan mondom, néha én szégyellem magam miatta. 

A lehengerlő Nővér. 

Marija, a tipikus megtestesítője a tenyeres talpas orosz nővérnek. Mint egy világháborús tank. Jön, és mindenkit letarol. A munkatempója? Utolérhetetlen. Már nyugdíj előtt áll, de mindenkit leköröz. Én sem bírom vele tartani a tempót. Ha csak 5 fekvőbeteg van osztályon, ő abból is akkora stresszt tud csinálni, mint ide Hanoi. Nem is igazán szeretek vele dolgozni. 

Demens mamika, aki nehezen is mozog, mikor milyen kedve van. De a mosdatásnál partner, hagyja magát oldalra fordítani, ha kell. Mikor viszont ki kellene ültetni, akkor belebújik a kisördög, megfeszíti magát, és az istennek nem akarja hagyni, hogy kiültessék a székbe. 

Erre Marija: Hát mit képzel maga? Mi az hogy nem segít? Még elvárja hogy én emeljem ki erőből? Nekem is van ám fájós derekam, magamra is gondolnom kell, úgyhogy ne nagyon makrancoskodjon, hanem segítsen hogy áttegyem a székbe! 

És a mamika? na náááááááá hogy azért is megfeszítette magát, had szarja össze magát Marija! 

Másnap, nekem jutott a demens mami, Marija a harmadik betegnél szorgoskodott, osztotta az észt emelt hangon. 

Mosdattam a mamit, közben szóval tartottam. Dicsértem hogy milyen szép a bőre, és hogy nem is látszik rajta, hogy 85 éves. Közben észrevétlenül már ki is ültettem az ágy szélére, aztán felkértem egy táncra, hogy legyen szíves nekem segíteni, átülne a székbe? 

Marija a másik oldalon kajánul vigyorgott, aztán a vigyor egyszer csak lehervadt az arcáról, mert a mamim segítség nélkül felállt, megfordult, és leült a székbe. Egy újjal sem nyúltam hozzá :) 

Mert én ilyen is tudok ám lenni

Egy magyar páciens az intenzíven

Már indultam hazafelé, mikor utánam kiabált az egyik nővér, hogy szaladjak már le az intenzív osztályra, mert tolmácsolni kellene. 

Egy roma származású magyar fiatalember volt a gépre kötve, úgy a 30-as évei elején járhatott. Beszélt valamicskét, értett is valamicskét, de az orvos szerette volna, ha mindent tőlem hall a saját anyanyelvén. 

Hogy mi is történt vele, miért volt a gépekre kötve, azt nem mondta el, csak hogy mihez tartsa magát a fiatalember. Amúgy balesete sem volt, mert ahhoz túlontúl egyben volt, még egy kék foltot sem fedeztem fel rajta. 

És hogy mit kellett neki mondanom? Hát a következőket:

- Intenzív osztályon fekszik, és amíg a gépek rá vannak kötve, nem mehet onnan sehová sem.

- Ez nem egy egyszerű kórházi osztály, ahol aláír egy papírt, hogy saját felelősségére távozik, itt ilyen nincs, a kórház felelős érte addig, amíg ilyen állapotban van.

- Amennyiben el akar menni, az orvos kénytelen lesz a rendőrséget hívni, és erővel bezárják a pszichiátriára. 

Mivel nem ismertem a dolgok hátterét, ennyit elmondtam neki, és azt hittem itt a vége, mehetek haza. 

De szinte alig fejeztem be, a fiatalember bepörgött, felült az ágyban, le akarta magáról tépni a tappancsokat, kábeleket, közben rákot meg mindent emlegetve kiabált velem. Hogy mit képzelnek ezek, ő melózott egy jó hónapon keresztül, most van pár nap szabadja, és nem a kórházban akar feküdni, hanem haza akar menni. 

Aha... leesett már, hogy miért kell neki tolmácsolnom. 

Elkezdtem elölről. A családra hivatkozni mindig nyerő dolog, de most nem jött be, mert mérgesen mondta, hogy ne strapáljam magam, nincs se felesége, sem gyereke, akik hazavárják. 

- Akkor se kutyád, se macskád sincs odahaza? - kérdeztem vissza. 
- Nincs hát! - vágta oda keményen. 
- Akkor meg végképp nem értem, hogy ebben az állapotban miért nem tudsz nyugton maradni, ezalatt a pár nap alatt legalább kipihened magad. 

De neki halaszthatatlan dolga van odahaza,- kiabálta- és ha nem engedik el, majd kiveri az ablakot, és megszökik azon keresztül. 

A doki ekkor már alig tudta lefogni a kezét, hogy ki ne húzza a kanült a kézfejéből.  

-Na látja, ezért kértük, hogy jöjjön valaki hozzá, és a saját anyanyelvén próbáljon meg vele beszélni, mert csak azt hajtogatja, hogy úgyis elmegy. De hát látom, hogy magára sem hallgat, akárhogy próbálja neki megmagyarázni. 

-Tehetek még egy próbát, Doktor úr? Talán nem a legudvariasabb hangnememet választottam.

- No csak tessék, erre kíváncsi leszek- mondta vigyorogva.

Odamentem megint a fiatalemberhez. A bűbájos, együtt-érző  hangszínemet, amit  először vele, mint beteg pácienssel szemben használtam, a sutba dobtam, elővettem a kicsit búgóbb, mélyebb, lebaszósabb hangomat, ráncba rántottam a szemöldökömet, és komor tekintettel  így folytattam:

- Na idefigyelj kisapám. Úgy látom az előbb igencsak nem értetted meg, hogy mit akarok mondani neked.

- Tudod mit, az engem kurvára nem érdekel, hogy mikor és hol döglesz meg. Nem vagy te nekem se kutyám, se macskám, hogy egy könnyet is ejtsek érted. Pláne nem így, hogy olyan bunkó vagy, mint a sötét éjszaka, és nem akarod felfogni azzal a hülye f@szfejeddel, hogy tele vagy nyomva mindenféle szír-szarral, ami kizárja hogy volán mögé ülhess. - Miközben ezt mondtam neki, a jobb kezem mutató-ujjával a halántékát böködtem mérgesen.  

- Mert hogy karambolozol az úton, és megdöglesz, az a te egyéni problémád. 
A baj ott van, kisapám, hogy ilyenkor általában aki a balesetet okozza, az legtöbbször túléli, de nem egy ártatlan, vétlen ember halhat meg miattad. No ez a nem mindegy, tudod, ön és közveszélyes vagy, ezért nem engedhet el az orvos. 

- Úgyhogy nincs választásod, felfogtad?  Ez nem kívánságműsor, nem mehetsz el és kész. Csak azt döntheted el, hogy befejezed ezt a cirkuszt, és felnőtt, értelmes ember módjára gondolkozol és itt maradsz, vagy pedig folytatod amit elkezdtél, és akkor erővel bezárnak a pszichiátriára. 

- Ennyi! Baszta!  Világos voltam, vagy mondjam el még egyszer? - fejeztem be felemelt hangon, és nagyon mérgesen. 

És választ sem várva odafordultam a dokihoz. Neki is elmondtam, hogy kár, hogy a német nyelv ilyen szegényes a káromkodást illetően, mert nem tudom hitelesen visszaadni, hogy miket is mondtam neki, de a seggfej, ami náluk már börtönbüntetés-számban megy, az nálam egy kedveskedő szófordulat volt. 
És hogy, még miket is mondtam neki ebben a hangnemben. 

Nem volt ott egy hang ellenvetés sem, csak csendes vigyor.

De a pasikám is csendben maradt az ágyban, úgy látszik egy időre belefojtottam a szót. 

Hogy milyen sikerrel? Másnap a liftben találkoztam az intenzíves nővérkével, és mondta, hogy nem kellett a rendőrséget hívni :)