Nyári grömitzi szösszenetek, 2014-ben :)

2014 Június 28. Megint nyaralunk. Éljen!

Mami jól imádkozott odafent az öreg haverjához, már ami az utazást illeti. Mondtam neki, hogy kellemes hűvös utazóidőt rendeljen, napsütésmenteset. A napsütéssel spóroljanak Grömitzre.

5 és fél óra alatt lenyomtuk, kétszeri 20 perces pihenővel, ilyen még soha nem fordult elő mióta Grömitzbe járunk. Egy két kisebb korlátozást leszámítva, dugómentesen.

Viszont én is jól imádkoztam fals katolikus létemre, én meg épp dugót rendeltem, de Lollonak, nem pedig az autópályára.  Az utazás előtti nap délutánján Lollit hasmenés érte el, nem is akármilyen, hanem az az igazi, többször is a wc-re futós, a derekáig beterítős.  Igaz zabszem nem fért a hátsómba, belegondolva, hogy mi a csipkedíszes franckarikát kezdek vele az úton, ha bemegy minden a nadrágba.

De megúsztuk!

Sőt mi több, miután felcígeltem mindent a lakásba, és elmentünk a Falkenthal-ba enni, nem hagytam otthon a mami fogát sem!  Az úton többször meg is kérdeztem tőle, hogy a fogad igaz a helyén van?

-                     - Na, ugyan hol lenne? Szerinted kiköptem? Bolond vagyok én?

Kellőképpen kiéhezve, mind a ketten halat rendeltünk. Meg is lepődtem rendesen. Mivel Lolli utálja a halat. Nem kellett sokat várni, hogy kész legyen, addig elkortyolgattuk a söröcskénket. 

Megjött a halacska, mindet bevertük. A pincér jártában keltében mindig ránk villantott egy-egy ragyogó mosolyt, ismer már jól bennünket.

Egy öreg hölgyet, aki tolószékben tol egy cseppet sem rokkant, de annál szemtelenebb kiskutyust, valamint a bolond kísérőit (én és Bizsu), nem lehet olyan könnyen elfelejteni.

Mikoron egy újabb mosolyt villantott, megkérdezte, hogy rendben van e minden, van e valamilyen kívánságunk még.

                - Igen, van egy speciális kívánságom – válaszoltam, szintén                                    megvillantva mind a 32 fogamat.

        - Legyen szíves nekem egy sötét színű asztalterítőt hozni.

 

Rögtön vette a lapot a kiskedves, és nevetve mondta, hogy sajna azzal nem szolgálhat, mert, hogy  aaaaaz, nincs nekik. De szívesen lekapja magáról a saját pólóját, vegyem fel azt. És már fogta is a két kezével, mintha húzná le magáról.  

Nevetve hárítottam, hogy nem, köszönöm szépen, azt azért már mégsem. Pedig lett volna mit a póló alatt nézni :) 

Hogy miért is rendeltem sötét színű asztalterítőt? Magamra húzni, természetesen.

Hogy, hogy a fenébe hívják azt a kis sárga bogarat, ami a nyár egy adott szakaszában, mindenre, ami sárga, szinte ragad rá, nem tudom. De hogy alig tudtam enni, mert nem győztem magamról leseperni őket, az tuti. Hogy a fehérjebevitelemmel sem volt baj, az is tuti, mert kizárt, hogy bogármentesen ettem meg a halamat. Habár….. nem ropogott a fogam alatt….

De a legszebb az egészben az volt, hogy csak a bal oldalamat lepték el a kis nyavalyások, a szomszéd asztaltól nevetve meg is jegyezték a vendégek, hogy az övéket is direkt hozzám küldték, ezért nincs náluk egy darab sem. Na, de hogy ezt a sárga pólót sem veszem elő többet, amíg itt vagyunk, az is tuti…

Mami is kapott késöbb belölük eleget, de rendesen :)) 

Kaja után, mars, haza, bőröndből kipakolni, bevásárolni menni, közben leszakadt az ég.

Esik….

Ui.: a törölközők a fürdőben már a törölközőtartón lógnak, nem a kilincsen. Igaz, ha ráteszek a törölköző tartóra két kisebb törölközőt, akkor a konzol lefittyen a csempéről. Csak oda lett ragasztva, nincs fixen feltéve. A fűtőtest is itt árválkodik az ajtó mögött a sarokban, igaz, az, most nem is hiányzik.

Vasárnap: Esik.. de még hogy..

Ha kinyitom a szekrényajtót, akkor kánikula blúzok vigyorognak rám ezerrel, semmit sem hoztam magammal, ami hűvösebb időre jó lenne. Na, ezt benéztem, de rendesen.

Viszont, fürdőrucit, azt kettőt is bepakoltam.

Na, nem mintha olyan nagy kedvem lenne megmártózni ebben a számomra még 19° -osan is jéghideg vízben, de úgy gondoltam, hogy talán a strandon kifekszem párszor egy kis színgyűjtés végett.

De ahogy most áll a helyzet, a habtestemet csak az esővel tudnám leveretni, és félő lenne, hogy azt a kis maradék színt is leverné rólam, ami tavaly óta megmaradt. 

De két eső között azért elmentünk fagyizni :)

Hétfö-Szerda

Válság van, meg fagyhalál és özönvíz..nincs szösszenet..belém fagyott még a szó is..

A kutyastrandot nagy ívben elkerüljük, nem homokozunk, legfeljebb csak az utolsó napokban.. Most homok helyett bogarakat cipelek fel. Az egyetlen könnyed kis széldzsekimet szintén a szekrény legmélyére kellett száműznöm, mert neon zöld színű lévén egy perc kint tartózkodás után seperni lehet róla a szaros kis bogarakat. Nincs kabát.

 

Bejártam a várost valami használható felső után kutatva, ami kissé melegítene. Semmi remény egy normális, használható darabra.  Vagy dögmeleg feszes polár felsők, vagy a szokásos grömitzi tengerész mintájú eső kabát a kínálat. Ami marha jól néz ki ugyan, ha az ember felveszi, és behúzza a zipzárt, kívülről a ruhája biztos, hogy eső mentes és száraz marad, de 5 perc múlva belülről kezd csorogni a víz az emberről, mert annyira levegőtlen és meleg.

De vettem egy olyan cuki kis felsőt, olyan csak magadra terítőset, borítósat, hogy meg kell zabálni. Igaz hogy megfagyok benne, mert semmi ujja, a szél úgy járkál ki meg be benne, ahogy nem szégyell….. 

de ki nem sz@rja le… a lényeg, hogy cííííp:))

Azért annyira mázlink van, hogy nem ömlik a dézsából egész nap, és ilyenkor kimegyünk mamival a Promenádéra sétálni. Vég nélkül tömi magába a süteményeket, meg a fagylalthegyeket. Tiszta röhej, én meg forró csokit iszom. 

Csütörtök: Neustadtban vagyunk, és Lolli nagyon beteg..

A  pagodaszerű étterem előtt horgonyoz a hajó, azon voltunk.. a kilátás, gyönyörü volt..

...Neustadtban vagyunk. Igazi olasz étteremben, ahol a pincernőn kivül az alkalmazottak csak olaszul beszélnek...Akkor most igazi olasz pizzát, meg tésztát fogunk enni, gondoltam én. 

Erre Lolli mit rendel??  Halat...es nem véletlenül, hanem tudatosan..

Es nem csak megrendelte, hanem mind meg is ette...

Azon gondolkodom, hol van a legközelebbi orvosi rendelö..:))

Amúgy, hogy milyen volt az igazi olasz pizza?? 

- Szar...tömören, és velősen...

Igazi olasz vagy nem, úgy látszik, nem a minőség a lényeg, hanem a darabszám. Itthon, Siegenben a meg szokott pizzázómban, a Pizzatreffenben ezerszer finomabbat, gazdagabban megpakoltat, zaftosabbat, és olcsóbbat kapok, ráadásul nagyobb is. A Lolli halát is megkóstoltam, íztelen párolt hal volt, csak a paradicsomos szósz adott neki valamennyi ízt, amivel rendesen meg lett ám borítva. Nekem meg a hal, paradicsom páros marhára nem jön be ám. Erröl ennyit, ide sem fogunk sűrűn visszajárni. 

Este pedig, megint csengettek.. és lám, megjött a kedvenc házmesterem, a radiátort felszerelni.

Mivel nem körültekintően pakolt bele a szerszámos-tatyójába, többször is félbe kellett szakítania ezt a kényes műveletet, és hazafutni cuccokért. A harmadszori hazafutást megelőzően megkérdezett, hogy esetleg nincs-e a neszesszeremben egy kalapács.. mivel nem volt, be kellett érnie a húsklopfolóval.. most azzal kopácsol… anyám, de milyen hangosan, Toffyfi idegesen rohangál, nem tudja hova tenni, hogy honnan jönnek ezek a kongó hangok..

Mami is be van sózva, ö is rohangál, mivel hogy minden hozzánk belépőt jutalmazni akar, és ezzel sokszor nem vagyunk egy véleményen.

- Borravaló, vagy veszel neki egy karton sört? – kérdezett mami.

- Miért is? – érdeklődtem finoman. Ez még a télen megrendelt melójából maradt le, emlékezz vissza, a tavasszal velem cipeltette be az erkélyről azt a dög nehéz szart.. majd bele rokkantam, és a mai napig itt állt bent a sarokban, de a számlát már rég kiállította róla.

- De akkor is, ha dolgozik, akkor kapnia kell valamit.

- Na, tudod mit, borravalót nem adok neki, karton sört szintén nem veszek, még zabos vagyok rá mindig amiatt, hogy tavasszal a vödörbe kellett pisilnem, mert a budi sem volt a falra feltéve, mire megérkeztünk. De ha annyira adni akarsz neki valamit, akkor tessék. Állj fel, vegyél elő poharakat, kínáld meg, ha akarod, mert én nem fogom.

Hú, még Lolli is nagyot nézett, mert még soha nem beszéltem vele így. De felállt, egy szó nélkül, úgyhogy most sürög, forog, terülj- terülj asztalkámat játszik.

Aztán rájöttem, mire fel ez a hirtelen nagy sürgés-forgás a Mekk-mester részéröl. Karl lejön hozzánk a hétvégén, mert vagy 10 éve nem járt itt. Csak rendeli a felújításokat, meg fizet, mint a katonatiszt..szóval ezért lett most hirtelen radiátorunk, különben ez itt állt volna még októberig.

Sőt mi több.. bejelentette Mekk-mester, hogy holnap, azaz péntek reggel, ha nekünk is jó, akkor fél 9-és kilenc között jönne hozzánk a szilikonos ember, befejezni a vízzáró szigetelést a tusolókabinnál. ( Április óta csak most volt idejük rá.) Ok, megegyeztünk, várjuk szeretettel.

Péntek: Végre előbújt a napocska :) 

A szilikonos ürgének nem volt szerencséje. Fél 10-ig vártam rá hiába, utána elmentem bevásárolni. Alighogy kitettem a lábam otthonról, csengetett valaki, mesélte Mami, mikor visszamentem. Csakhogy, ha én nem vagyok ott, felőle a jó Istenke is tipródhat az ajtó előtt, be nem enged senkit. Szilikonos fazon, szilikonnal együtt balra el…

Hirtelen 27°-ra szökkent fel a higany a hőmérőben, kellemes szél fújdogált, el sem akartam hinni. Elérkezett a kánikulablúzaim ideje :)) Kiélveztük a meleget rendesen mamival :) 

Barnulok :))

 Itt lehet lazulni :))

Látogatót kaptunk a hétvégén :) 

Karl, a mami fia, az emeleten kapott szobát, két ajtóval arrébb, mint mi. Látszik, hogy nem indult még be az igazi szezon, még sok tartományban nincs iskolaszünet, ezért sok nyaralóház épp, hogy csak üzemel.

Végül is tetszett neki az újjávarázsolt lakás, de elkezdte listázni, hogy mit szeretne másképp. Mindent alaposan megkukkolt, felhívtam a figyelmét a szófa, és a franciaágy alatt kedélyesen szálldogáló porcicákra, homok-hegyekre. Elhúztam az ujjam a szemmagasságon kívül eső polcokon, mutattam neki az ujjamra ragadt pormennyiséget. Csak finoman megjegyeztem, hogy ezért a munkáért kell nekem 40 eurót fizetnem? De azt is kijelentettem, hogy én itt többet nem takarítok mások után.

Szó nélkül elővette a szekrényből a porszívót, elhúzogatta a bútorokat, behasalt a franciaágy alá.. és ekkor csengettek.

Mamival éppen a fürdőben voltunk, le kellett zuhanyoztatnom, mert a halételben gazdag étkezés meghozta a gyümölcsét, és olyan gyorsan, ahogy muszáj lenne a WC-re szaladnia, nem tud, minek következtében mindig üzemi balesetet szenvedünk.

Szóval, csengettek, jött a szilikonos ember, meg a házmester. Na, hogy azok mit kaptak, azt nem tették zsebre. Híztam is örömömben 2 kilót azonnal.

A szilikonos ember duplán megszívta, mert mami meg nem épp rózsaillatút kakált, és ez a mennyei illat rendesen bennrekedt a fürdőben. Megérdemelte. :))

 

Mami amúgy nagyon boldog volt. Duplán boldog. Egyrészt megjött az egyetlen fiacskája, ilyenkor nehogy már otthon együnk, irány az étterem mind a két napon. Másrészt, ha együtt megyünk enni, mindig a fia fizet. Csak hogy, anya és fia között van egy óriási nagy különbség. Míg mami nem tud bánni a pénzzel, addig a fia kétszer is megnézi, mire és hova mennyit ad ki. Lolli magára aggatta az össze elhozott ékszerét, siránkozott egy sort, hogy az igazgyöngysorát otthon hagytuk, pedig most milyen jól mutatna a blúzán. Elvégre egy drága lokálba nem mehet be csak úgy, egy két kiló arany nélkül. 

Mutattam neki, hogy a szekrényben van egy kis húsvéti dekoráció, ha óhajtja, ráaggatom azt, mutatni mutat az is, garantáltan fel fognak figyelni rá az emberek a Promenádén. Karl ekkor már gurult a nevetéstől, Mami a kezével mutogatta nekem, hogy én meg bala-bala vagyok.

Szóval, aranynehezékkel megspékelve, nekiindultunk a Promenádénak. Az aranyból nekem is kijutott, lepasszoltam a tolókocsit Karlnak, most Karl tolta mamit, én csak a kutyákkal foglalkoztam. Arany életem lett. :))

Elhaladtunk az egyik kedvenc éttermünk, a Falkenthal mellett. Szívem szerint én itt ettem volna a legszívesebben. Karl ránézett a kitett reklámtáblákra, 12-13 Eurónál kezdődtek a fő ételek. 

Drága. Ezzel a Falkhental le volt rendezve.

Megyünk tovább, következett a Cap Horn. Görögös ételek, már 6 Eurótól kínálnak fő ételt. De ez olyan is, mint a 12 Euróhoz viszonyított 6 Euró. Fele akkora porciók, nem különösen ízletes ételek, tömegétkeztetés. Kutyafuttában. De jár hozzá fejenként mindenkinek egy kupicányi ingyen Uzo. Mami benyelte mind a 3-at, be is akasztott tőle rendesen.

Itt halat semmi pénzért nem ennék, marha nagy tehetségük van hozzá, hogy a finom lazacból hogyan kell vízízű sz@rt csinálni. Mamiék heringet rendeltek, én nem szívesen, de megpróbálkoztam valamilyen natúrszelettel, gombaszósszal.. had ne írjam le, milyen volt. A gyomrom még este is égett.  Karl is nagyot nézett, mert a tányérkájukon csak hébe hóba fordult elő hering, sőt, a krumplit is sajnálták. De úgy kell neki, ha drágállta a 12 eut kiadni a Falkenthalban, akkor nyerje meg. A hármunk kajája kifutotta 33 euróból, és még sör is volt benne nekem, meg maminak.

Kellemes séta le a Yach Hafenig, a visszaúton betértünk az egyik legdrágább Grömitzi hotel nyitott teraszára kávét inni, sütit enni. 

Isteni kilátás, anya és fia megegyeztek, hogy vasárnap ide jövünk ebédelni. Nem szóltam egy szót sem, csak felhúztam a szemöldököm, hogy ha a Falkenthal neki drága volt, akkor holnap itt, mennyit fog fizetni? Na de mindegy, ez legyen az ő baja.

Másnap kijelentette Karl, hogy menjünk le a kikötőig 2 kocsival, onnan elgyalogolunk a hotelig, aztán kaja után ő már rögtön utazik is haza. Ok, tegyük úgy.

Csakhogy: elszámoltuk ám magunkat. Direkt a kikötőbe nem lehet behajtani kocsival. Fentebb kellett parkolnom, mire onnan lekeveredtünk mamival gyalog a kikötőig, már megtette azt az utat, amit minden nap csinálunk a promedánén.

Elfáradt. Pihenő.

Hú, de hol van még a Hotel hozzánk..

Tovább.. pihenő.. tovább.. pihenő..

Becsületére legyen mondva Lollonak, megcsinálta. Az utolsó 20 méteren mondta, hogy már nem bírja tovább. Toltam, vontam, és végre leülhetett a Hotel teraszán.

Viszont jócskán kifutottunk a Karl idejéből, mert az evésre szánt időt gyaloglással, meg pihenéssel töltöttük el. Nem baj, annyira úgy sem volt éhes. Megkaptuk az étlapot, és ledöbbentem. Két oldal tele itallal, a papír közepén 3-4 sor étel választék. 

Mami is csak nézett. De a bejárat előtt a reklámtáblán állt valamilyen ajánlat, sertésszelet, káposztával, meg krumplival. Mami azt kérte.

Bocsánat kérés volt a válasz a pincérnő részéről. Meg kell kérdezni a konyhát, mert az a tegnapi ajánlat. Én már itt felálltam volna, és otthagytam volna a legszívesebben ezt az egész cécót.

Mázlink volt, mert maradt tegnapról még két adagjuk, igaz spárgával tudnák csak adni. Ok, akkor mi mamival azt kértük. Mivel a Karl által kiszemelt salátát sem tudták az asztalra tenni egy fel órán belül, ezért úgy döntött Karl, hogy csak spárgalevest eszik.

Mami is kedvet kapott hozzá, én viszont beértem leves helyett egy jó nagy pohár hideg alkoholmentes Radlerrel.

Levest letudva, Karl érzékeny búcsút vett mamitól, irány az édes otthon. Mielőtt lelépett volna, megkérdezte, hogy van e nálam elég pénz?  Ja, van egy százas a tárcámban, csak nem kell itt maradnunk mosogatni. Elég kell, hogy legyen.

A hús a mami számára ehetetlen volt, 2 centi vastag szüzérme, 8 db spárga meg 2 olyan galambtojás nagyságú krumpli, olvasztott vajjal, és nem a legfinomabb hollandi szósszal.

Mikor kihozták a számlát a 2 adag leves, meg a 2 adag sült után, nagyot nyeltem. 80 Eurót kellett kipengetnem, még jó hogy nem rendelt mami sütit meg kávét, mert akkor talán tényleg ott kellett volna hagynom mosogatni. 

Szerintem Karl hazáig csuklott.  Ráfaragtunk a sompolygásra, de nagyon. Ennyi maniból én 3 napig csinálok dőzst maminak, és közben belefullad a fagyiba. 

Kapd be Karl :))

De egy dologra rájöttem. Van ám szufla Lolliban, csak nagy frász őkelme. Elhatároztam, hogy beszerzek egy pecabotot, ráaggatok egy szelet sültet, vagy sütit, és az orra előtt lógatva fogunk sétálni menni. Mert tud ő gyalogolni, ha akar. Csak legyen motivációja :))

Vissza a Hoteltől a kikötőig, Lolli simán vette az utat, nem kergetett bennünket a tatár, sok pihenő, kicsi gyaloglás, de mindig tovább. Délután úgy aludt otthon, mint akit fejbe vertek. 

A kutyák vigyázták az álmát :) 

Mikor fecseg a felszín,és hallgat a mély..

Miről csacsogott nekem a tenger?

Ez alatt a két hét alatt a tenger különféle formáit, színeit mutatta meg nekünk. Volt haragos, barátságos, szívet melengető, és undok is.

Amikor a színe olyan kék, hogy szinte hihetetlen, és egybeér az éggel.

Mikor nem tudja eldönteni az ember, hogy hol végződik a víz, hol kezdődik az ég. 

Mert ezt leírni nem is lehet, talán csak lefesteni. Csak ültem a parton és bámultam a csodát. A hullámok szelíden csobogtak, elandalítottak. 

       Úgy éreztem magam a tengert bámulva, mintha elmerülnék valakinek a tiszta, őszinte tekintetében. Ilyen lehet az az érzés, amikor valaki őszintén, önzetlenül szereti a másikat, amikor szavak sem szükségeltetnek két ember között, mert elég egy pillantás a másik szemeibe. És az ember elmerül a szeretetben, a kékségben. 

        Nem feltétlenül szükséges, hogy olyan szemei legyenek, mint anno Alain Delonnak voltak, ah, kutyafülét. Lehet az barna, vagy macska zöld, na jól van, ha kék sem haragszom meg érte, de nem ez a lényeg.. Hanem a lelkében megbúvó érzelem :))

Amikor a víz három színben pompázott.

A partot fehér tajtékkal megtűzdelt halványzöld hullámok nyaldosták, kissé távolabb ez a zöld egy egészen más zölddé változott. 

Sötétebb, mélyebb lett a színe, de egyben barátságosabb és melegebb is. Egészen hátul pedig sötétkékbe váltott át. Az összhang közöttük csodás volt. 

Eső után voltunk éppen. Nem égrobaj szerű, haragos eső után, hanem, egy inkább csendes zápor után. A levegő meleg volt, az eső miatt párás, és néha meg-megújuló erővel, mint aki nem tudja abbahagyni a sírást, el-el kezdett cseperegni csendesen az eső. De ez nem zavart. 

Nyugodtan róttuk a kilométereket a Promenádén. Olyan bátor azonban nem voltam, mint pár emberke, akik eső ide vagy oda, annak ellenére megmártóztak a tengerben. 

Mi csak ballagtunk nyugodtan. Ez a pityergős idő sem szomorított el. Volt benne valami igazán megnyugtató, valami különleges szépség. 

        Mint a gyermekei után síró, szerető anyuka, aki tudja, hogy felnőttek már a lurkók, és a maguk útját járják, hol sikerrel, hol buktatókkal megtűzdelve. De egy anya szívéből az aggódás soha el nem múlik, merő szeretetből megfed néha, kritizál, kicsit haragosnak is tűnhet, mint az a partra ráfutó fehér tajtékos hullám, ami az erejéből folyamatosan veszítve, végül is a homokon megszelídülve a semmibe vész. 

        Mikor pedig egy pillanat múlva újfent a gyermekeire gondol, akkor már mosolyog, eltölti a szívét a büszkeség és a melegség, mert hát ez az élet rendje, eljön az az idő, mikor el kell engednie a gyerekek kezét, és a lelkét betölti a mindent elárasztó, óvó szeretet. Mint a tenger sötétkékbe hajló színe, ott, leghátul, ahol a víz az éggel egybeér.

Amikor haragosan szemtelen, és pimasz volt a tenger..

Az egyik éjjel mennydörgés ébresztett fel, csattogott, villám cikázott, az eső a balkonon keresztül becsapódva ütemesen kalapált az ablakon. 

        Reggelre azonban elcsitult minden, kitombolta magát a természet, gyalogolhattunk zsömlét venni a belvárosba. 

Az első pillantásom a távolba veszett, ott ahol egybe folyik a lent és a fent. Az égre halványkék felhők hömpölyögtek be lustán, már csak egy kis csücsökben volt látható az éjszakai zenebonáért felelős morcos felhőgomolyag. 

        Ott a messze távolban a víznek megint gyönyörű szép, mély sötétkék színe volt. Ahogy a pillantásom a part felé haladt, földbe gyökerezett a lábam. 

A sötétkék szín a partközelében mosogatólévé változott, ilyen sötét, mocskos barna színben még soha nem láttam a vizet. 

        Most kiadott magából a víz minden dühöt, partra vetette minden mocskát, ami mérgezte a vakító kékségét. 

Mint az embereknél. Még a legnagyobb türelem mellett is elszakad néha a cérna, és ha nem akarjuk magunkkal cipelni egy életen keresztül mindennek a terhét, akkor néha ki kell adnunk magunkból. 

Mint a tenger. Aztán megnyugodva, újra hömpölyöghet minden a medrében, egy darabig zavartalanul élvezhetjük megint a lelkünk békéjét.

Azt hittem másnapra letisztul minden, eltűnik a barna szín, de nem, továbbra is barna hullámok nyaldosták a partot. Már nem volt mosogatólé szerű, hanem inkább a habos cappuccinóra emlékeztetett. 

A partot elárasztotta a hínár, hiába volt 22° meleg a víz, óhajtásom sem volt benne még lábat mosni sem.

A messzeségből indulva a szél derekas hullámokat korbácsolt fel, olyan volt, mintha ezernyi, tengerből kiugráló delfin bársonyos testén csillanna meg a napfény. De csak fehér, tajtékos hullámok voltak, amik lendületük megtörtével újra eggyé váltak a part felé törő vízzel. 

Zárszó :) 

A második héttel nagyon nagy szerencsénk volt. Az első héten meg akartunk fagyni, de a folytatás minden képzeletet felülmúlt. Voltak néha futó záporok, de csak addig tartottak, vagy éjszaka petyergett egy kevéske, ami nem zavarta a napi programunkat. Mamival minden nap séta, mindig egy picivel többet és többet gyalogoltatni, hiszen bebizonyította, megy az neki, csak akarni kell.  Háborgott is érte rendesen :))

Fagyi-hegyek..

éttermek, persze nem 40 eurós, per koponyánként. 

Sokat pihentem én is most, mérgeztem magam a koreai sorozataimmal, hoztam magammal jó párat lemezre kiírva.

Hosszú séták a kutyákkal, a legjobb az a felállás, mikor Bizsu fut a nyúl után, én meg Bizsu után loholok. El is hagytam párszor, még szerencse, hogy nem az az elveszős fajta, tudja, hogy hol lakik.

Nem hagyhattuk ki a túra utak közül a kikötő mögötti partszakaszt sem. Itt tudott Toffyfi gondtalanul, kötél nélkül szaladni, a visszahúzódó hullámok után rohanni, aztán nyakába kapva a kurta lábait, megfeszítve vágtatni ki a nagyobb hullámok elöl. Néha féltem, hogy egy nagyobb hullám elragadja magával, de ügyesen megúszott mindent a kispiszkos.

A papucsom tele lett homokkal, kagyló darabokkal, egy nagy kőre felállva kibújtam a papucsomból, lelötyköltem a lábamról a homokot, mikoron egy nagyobb hullám csak úgy, elragadta a papucsomat magával.  Az egyiket ügyesen megfogtam még idejében, de a másik után be kellett csattognom rendesen, mire meglett. Még az ütő is megállt bennem, hogy hogy a fenébe keveredem haza papucs nélkül, mikor mindenfelé homok, meg vastag kagylószőnyeg borít mindent.  A „kedvenc” elemeim.

Aztán kőről kőre lépkedve haladtam befele a vízbe, élveztem, hogy milyen „bátor „vagyok. Még tetszett is, hogy a felcsapódó hullámok a lábamat nyaldosták. Aztán egy nagyobb hullám úgy csapódott neki az egyik nagy kőnek, hogy a kőről az összes víz a képembe zúdult.

Na, fasza. Zuhanyoznom már nem kell otthon. Még jó, hogy nem aggatott tele hínárokkal.  De végül is nem volt olyan vészes, mire visszaértünk a kocsihoz, megszáradtunk :)) 

Ennyi elég is volt a vagánykodásból, mars haza, pihenni, mert holnap pakolás a bőröndbe, és irány Siegen:))

Viszlát, az ősszel, Grömitz !